Címkék

Efezusi Szent Márk hitvalló

Efezusi Szent Márk hitvalló

Szent Márk, az orthodox hit lámpása abban a zavaros korszakban tündökölt fel, amikor a Bizánci Birodalom az agónia korszakát élte. A birodalomnak gazdasági hanyatlással kellett szembenéznie, egyúttal pedig minden oldalról a török hódítók szorongatták. Az állam fájdalmas választás elé került: vagy a hitetlenek kezébe kerül és akkor keresztény birodalomként örökre megszűnik létezni, vagy pedig alárendelődik a gőgös latinoknak, akik csak abban az esetben voltak hajlandók pénzügyi és katonai segítséget nyújtani, ha megtörténik az egyházak egyesülése, pontosabban ha az Orthodoxia alárendeli magát a pápaságnak.

Markosz Eugénikosz 1392 körül született Konstantinápolyban istenfélő családban. Műveltségét a fővárosi tanítóktól kapta: bár a város erőteljesen elszegényedett és a lakosok jelentős része elhagyta, ennek ellenére továbbra is a keresztény világ kulturális fővárosa maradt. Márk már fiatal korában a Patriarchai Iskola tanára lett, huszonhat évesen pedig lemondott a tudományos karrierről és szerzetes lett egy Nikomédia melletti kis monostorban. Önmegtartóztatással és imádsággal telt aszketikus életmódba kezdett, és csak a török fenyegetés miatt volt kénytelen hamarosan visszaköltözni Konstantinápolyba, ahol a Mangana-negyedben található Szent György monostorban fogadták be. A szemlélődő életmódot és a testvérek szolgálatát Márk összekötötte a szent atyák írásainak tanulmányozásával. Tollából több, Palamasz Szent Gergely (november 14.) szellemében íródott dogmatikai traktátus és is született, néhány írását az imádságnak szentelte.

Annak ellenére, hogy Márk igyekezett észrevétlen maradni, tudós volta és erényessége kiváltotta VIII. Palaiologosz János császár (1425-1448) tiszteletét. Az uralkodó a Római Egyházzal való unió létrehozása érdekében egy nagy zsinatot készített elő, remélve hogy így megkapja a támogatást a pápától és az európai uralkodóktól a törökökkel szemben. A jámbor aszkéta szerzetes a császár iránti engedelmességből elfogadta a püspöki kathedrát: efezusi metropolitává szentelték és a jeruzsálemi, az antiokhiai és az alexandriai patriarchák exarchájaként és képviselőjeként tagja lett a Zsinatra utazó bizánci delegációnak. A görög delegáció, melynek tagja volt VIII. János császár, II. József patriarcha (1416-1439), huszonöt püspök és a kíséretük, összességében majd hétszáz ember, hajóra szállt és lelkesedéstől eltelve elindult Itália partjai felé.

Mind meg voltak győződve arról, hogy a minden keresztény által várt uniót sikerül gyorsan megkötni. Szent Márk szintén osztozott e reményekben, és nem volt semmilyen előítélettel a latinok iránt, ugyanakkor szigorúan állt a hit kőszikláján. A görögök többségéhez hasonlóan úgy gondolta, hogy az unió nem jelent mást, mint a Római Egyháznak az egységes Keresztény Egyház kebelébe való visszatérését, amelytől újításai miatt elszakadt. Ferrarába érkezésük után azonban világossá vált, hogy IV. Jenő pápa és teológusai az események teljesen más kimenetelére számítanak. A latinok, kezdetben mindenféle protokolláris jellegű apróságok mögé rejtőzve, később egyre nyíltabban fogolyként kezdték kezelni a bizánci követeket, akadályozván a szabad mozgásukat, majd megtagadták az étkezésre és más költségekre megígért támogatás kifizetését. Egyes püspökök kénytelenek voltak eladni személyes értékeiket, hogy élelmiszert vehessenek.

A Zsinaton az alábbi kérdések megtárgyalását tervezték: először is a Szent Lélek eredetének dogmája és a Hitvallás „Filioque” formulával való kiegészítése kérdését; másodszor, a Tisztítóhely (Purgatórium) létezésének kérdését; harmadszor, a latinok által a Liturgiában használt kovásztalan kenyér (ostya) és a Szent Adományoknak egyedül az alapító igék elismétlése – ahogy azt a latinok vallották – vagy pedig a Szent Lélek elhívása (epiklézis) általi átlényegülésének kérdését; negyedszer pedig a pápa egyházfőségének kérdését. A latinok többségben voltak és minden szavazáskor már előre előkészített véleménnyel rendelkeztek. Ráadásul a császár és a patriarcha lekésték a fő kérdésekről tartott viták kezdetét, és így a szavazás másképp történt.

Arra várakozván, hogy minden elkészüljön az újbóli szavazáshoz, vitát nyitottak a Tisztítóhely másodlagos kérdéséről. A latin teológusok érvei után Szent Márk kért szót az Orthodox Egyház képviseletében: kifejtette, hogy a bűnös lelkek kaphatnak bizonyos enyhülést az Egyház imái és Isten végtelen irgalmassága következtében, de az Utolsó Ítélet előtti büntetés és az anyagi tűz általi megtisztulás eszméje gyökeresen idegen az egyházi Hagyománytól.

A Zsinat leginkább éleslátó tagjai hamar megértették, hogy itt két különböző világ került szembe egymással és minden hittanításbeli vita elkerülhetetlenül zsákutcába vezet. Teltek-múltak a hetek, és semmiféle eredmény nem jött létre. A Tisztítóhelyről szóló vitát hirtelen megszakította a pestisjárvány kitörése, ezért úgy határoztak, hogy áttérnek a „Filioque” formulának a latin Hitvallásba való betoldása jóval alapvetőbb kérdésére. Az efezusi metropolita az Egyház képviseletében emelte fel határozott hangját: „A Hitvallásnak olyan érintetlennek kell maradnia, amilyen az kezdettől volt. Az Egyház minden szent tanítója, ahogy az összes Zsinatok és az egész Írás óv minket az ilyen eretnekségektől. Kell-e követnem, szembeszállva mindezen tekintélyekkel, azokat, akik arra késztetnek minket, hogy lopakodva hamis szövetségben egyesüljünk, akik a Fiút a Szent Lélek eredete második forrásának nevezve elferdítik a szent és isteni Hitvallást?”.

A terméketlen várakozások és üres beszédek hetedik hónapja után IV. Jenő pápa úgy határozott, hogy a Zsinatot Firenzébe helyezi át. Az új helyen a tanácskozók újra a dogmatika kérdéseihez fordultak. A szellemében szüntelen Isten felé forduló és imáiban megtisztult Szent Márk képes volt világosan és pontosan kifejteni a Szent Írás és a szent atyák tanítását a Szent Lélek eredetéről. Amikor a latin teológusok szót kértek, a végtelen üléseken a hallgatókat kacifántos érvelésekkel árasztották el. A latinok felhasználták a dialektika hatalmas eszköztárát és bőséggel idézték a szent atyákat, akiket kontextusból kiragadva helytelenül magyaráztak. A vita Dávid és Góliát harcára emlékeztetett (vö. 1Kir. 17, 32 skk).

A Zsinaton jelen lévő Bessarion (Visszarion) nikeai és Iszidorosz kijevi metropolita vagy személyes ambícióikból kifolyólag, mivel később mindketten pápai bíborosok lettek, vagy pedig a humanista mozgalomnak a hészükhazmus és a szerzetesség – amelyhez Márk is tartozott – iránti régi ellenséges viszonyulása miatt az unió forró pártfogóivá váltak. Míg az üléseken folyt a vita, ők a kulisszák mögött szervezkedtek. A metropoliták más főpapokat is meggyőztek arról, hogy a latinok nem állnak olyan távol az igazságtól és a Szent Lélekről szóló tanításuk nem eretnek, csupán a saját nyelvükön fejezik ki a hagyományos elképzelést. A püspökök belefáradtak a hosszú tehetetlenségbe, az ellátás megszűntébe és a latinok gőgösségébe, nyugtalanította őket a továbbra is veszélyben lévő Konstantinápoly sorsa és úgy érezték, hogy csapdába kerültek. Ezért fokozatosan hajlani kezdtek a kompromisszumos unióra, amelyet a császár és a patriarcha szorgalmaztak.

Ahogy minden más vita, úgy a dogmatikai viták is zsákutcába jutottak. A résztvevők mindannyian a viták mielőbbi befejeződését kívánták, még ha Bizáncba való hazatértük után vissza is kell vonniuk a beleegyezésüket. Ellenfelei nyomása és sértegetései ellenére Szent Márk hajlíthatatlan maradt: „Megengedhetetlen a hit kérdéseiben kompromisszumokat kötni” – jelentette ki. Világosan látta, hogy értelmetlenség cáfolni a latinok szofisztikus konstrukcióit. Mivel azonban a bizánciak között egyre mélyült a szakadás, Márk úgy döntött, hogy visszavonul a további harcoktól és csendes szenvedésével fejezi ki egyet nem értését. Ekkor a latinok visszanyerték korábbi magabiztosságukat és szintén visszautasították a kompromisszumot és most már követelték, hogy a görögök ismerjék el a „Filioque”-t és fogadják el a latin liturgikus gyakorlatot. A görögök utolsó ellenállását a császár parancsa törte meg, és végül aláírták a hamis egység elfogadását kimondó egyezményt. Valódi unióról nem lehetett szó, mivel a pápa és a zsinat tagjainak jelenlétében 1439. július 6-án tartott ünnepi misén ugyan két nyelven felolvasták az elfogadott határozatot, azonban a görögök közül senki nem vett részt az áldozásban, és az oltár két oldalán elhelyezkedő delegátusok még csak békecsókot sem váltottak.

Szent Márk volt az egyetlen, aki visszautasította az unió aláírását. Amikor Jenő pápa erről tudomást szerzett, így kiáltott fel: „Az efezusi püspök nem írta alá: tehát nem értünk el semmit!”. Magához rendelte a főpapot és eretnekként el akarta ítéltetni, de mivel Szent Márk a császár védelme alatt állt, a delegáció tagjaival együtt visszatérhetett Bizáncba.

Tizenhét hónapos távollét után megérkezvén Konstantinápolyba, az ál-unió elfogadóit az egész klérus és a nép megvetéssel és szemrehányással fogadta. A hívők gyülekezete – Isten népe, királyi papság, szent nemzet (1Pét. 2, 9), az igazság teljességének hordozója marad továbbra is a Zsinatok valódiságának legfőbb kritériuma. A hívők egyöntetűen elvetették a firenzei álzsinatot és nem jártak azokba a templomokba, ahol az uniót elfogadók szolgáltak.

A nép egyúttal Szent Márkot új Mózesként, hitvallóként és az Egyház Oszlopaként magasztalta. A szent főpap megszakítván a hallgatást, igehirdetések, traktátusok, könnyek és imák segítségével lépett fel az unió ellen, pontosabban az Orthodox Egyház egységének visszaállítása érdekében. Azt mondta: „Meg vagyok győződve arról, hogy minél inkább eltávolodom az uniátusoktól, annál inkább közeledek Istenhez és a szentekhez, minél jobban elhatárolódom tőlük, annál inkább egyesülök az igazsággal”.

Amikor megválasztották Mitrofánoszt, az új patriarchát, Márk kénytelen volt eltávozni Konstantinápolyból, hogy ne kelljen részt vennie a közös istentiszteleten. Egyházmegyéjébe ment, de ott is uniátusokkal találkozott, ezért az Áthoszi Szent Hegyen keresett menedéket. Útközben letartóztatták és a császár parancsára Lemnosz szigetének erődítményébe vitték. 1442-ben engedték szabadon, ekkor visszatért a monostorába, ahol utolsó lehelletéig folytatta a küzdelmét. A szent főpásztor 1444. június 23-án hunyt el.

Halálos ágyán a szent hitvalló az Orthodoxia fáklyáját volt tanítványának, Geórgiosz Szkhoraiosznak adta át, aki bűnbánatot tartott amiatt, hogy engedett az általános hangulat nyomásának és támogatta az uniót. Geórgiosz az orthodox hit forró védelmezőjének bizonyult. Gennadiosz néven szerzetes lett és ő lett az első patriarcha Konstantinápoly törökök általi elfoglalása után (+1473).

Az európai hatalmaknak a pápa által szervezett keresztes hadjárata 1444. november 10-én siralmas vereséget szenvedett Várnánál és többé semmi sem tudta megakadályozni a törökök előrehaladását. 1452. decemberében Konstantinápolyban hivatalosan kihirdették az uniót, de mégsem kapták meg Nyugattól a várva várt segítséget. Végül 1453. május 29-én Konstantinápoly eleste után az egyházak hamis uniója szétfoszlott a földi város hamuja és romjai alatt, az orthodox hit azonban a keresztény nép üdvösségéért élő és sértetlen maradt.

Forrás: Синаксарь, жития святых Православной Церкви, Автор-составитель иеромонах Макарий Симоноспетрский, адаптированный перевод с французского. Том 3-й, январь-февраль. // Издательство -Сретенского монастыря – Москва, 2011. 278-284 o.

Reklámok