Címkék

, , ,

Vízkereszt

Vízkereszt

A mi Urunk és Istenünk Jézus Krisztus harminc éves koráig szerény, észrevétlen életet élt, megélve ugyanazon életszakaszokat, mint minden más ember. Magatartásával az alázat, a szülőknek való engedelmesség és a Törvénynek való alárendelődés példáját mutatván fel. Ez idő elteltével Krisztus megkezdte az emberek szolgálatát és rálépett arra az útra, amely a szenvedésekhez és a halálhoz vezette Őt. Útjának kezdetét Istensége döbbenetes feltárulása jelezte. Az Atya Isten és a Szent Lélek tettek tanúbizonyságot arról, hogy Krisztus valóban Isten Egyszülött Fia, Egylényegű az Atyával, a Szent Háromság második Személye, az üdvösségünkért megtestesült Ige, akit a próféták előre hirdettek, és Akinek Személyében az Istenség összevegyíthetetlenül egyesült emberségünkkel és eltöltötte azt dicsőségével. Ezért az Úr megkeresztelésének ünnepét nevezzük Úrjelenésének is, vagyis Krisztus Istensége feltárulásának és a Szent Háromság titka első világos kinyilatkozásának.

A galileai Názáretből Jézus Júdeába ment a Jordán partjára.[1] Itt a pusztából harminc éven át tartó aszketikus küzdelem, ima és böjtölés után előjött Keresztelő Szent János a bűnbánatot hirdette. Az Előhírnök számos zsidót megkeresztelt a folyó vizében, akiket az igaz ember dicsősége és Isten nagy prófétájának híre vonzott el hozzá. János keresztsége több volt, mint a Törvény által a testi tisztátlanságtól megszabadító mosakodás és meghintés (Lev. 15), de nem adta meg a bűnök megbocsátását, ami csak Krisztus keresztáldozata nyomán vált lehetségessé. Leleplezvén a zsidók becstelen életét és bűneit, és emlékeztetvén őket az Isteni Ítélet közelségére, az asszonyok közül született legnagyobb (vö. Mt. 11, 11) a bűneik tudatosítására, a bűnbánat utáni vágyra vezette őket, felkészítve ezáltal szívüket Annak befogadására, Akinek Előhírnöke volt. Isten prófétája így beszélt: Én vízzel keresztellek titeket, de Aki utánam jön, erősebb nálam: arra sem vagyok méltó, hogy a saruját vigyem (vagyishogy megmagyarázza az istenség és emberség egységének titkát)[2]; Ő majd Szentlélekkel és tűzzel keresztel titeket (Mt. 3, 11; vö.: Lk. 3, 16; Mk. 1, 8).

Azok sokaságával együtt, akik megvallották bűneiket és bemerültek a vízbe, Jézus odament Jánoshoz és kérte, hogy Őt is keresztelje meg. Az emberek iránti végtelen szeretetében Istennek Fia nem csak valóságosan felvette magára halandó testünket: Isten bűntelen és szeplőtelen Báránya beállt a bűnös helyére. Az pedig, aki még az anyaméhben megmozdulva köszöntötte Őt a világ Üdvözítőjeként (vö. Lk. 1, 41), félelemmel rázkódott össze: hogyan tudná megtisztítani a szolga a világegyetem Uralkodóját? Hogyan közelíthetné meg a teremtmény, a föld pora, a Megtestesült Igét, anélkül, hogy ne égetné meg az Istenség tüze és ne égne el, mint szalma a tűzben? Hiszen Mózes és a legnagyobb próféták csupán távolról (Kiv. 33, 20-23)  vagy különféle jelenések és szimbólumok képében láthatták Őt. Hogyan merészelhetné kezét Teremtője lehajtott fejére helyezni, hogy bemerítse a vízbe? De Jézus így szólt hozzá: „Engedj most, mert az illik hozzánk, hogy így töltsünk be minden igazságot” (Mt. 3, 15).

Hasonlóan ahhoz, ahogy a szenvedései előtt az Úr megparancsolta Péter apostolnak, hogy engedje megmosni a lábát (Jn. 13, 6-9), úgy Krisztus most is eloszlatta az Isten ilyen leereszkedése miatt megrettent szolgája természetes emberi félelmét. Az Úr ezzel azt hirdeti, hogy Megtestesülésében nem csak azért jött el, hogy teljesítse a Törvény előírásait, hanem azért, hogy új, jóval tökéletesebb igazságot hozzon el: az alázat, az önkéntes áldozat és irgalom igazságát. János az Ótestamentumot képviseli. Engedelmeskedett az Úrnak, és így eszközévé vált azon cselekménynek, amely az Újtestamentum kezdetét fektette le.

Krisztus tiszta és semmilyen bűnben nem vétkes, az ősszülők szégyenét nem ismerő Új Ádámként jelent meg (Ter. 3, 7-11). Meztelenül merült le a „hullámsírba”[3], előhírdetve ezáltal a halál árnyékvilágába való közeli lemerülését és saját sírbatételét. Ezután győztesként emelkedett ki, hirdetvén ezáltal harmadnapi Feltámadását és a bűntől megtisztult emberiség feltámasztását. Ekkor az első ember bűnbeesése óta bezárult Mennyek megnyíltak felette és az Atya fentről jövő hangja tett tanúbizonyságot mindenki előtt: „Ez az Én szeretett Fiam, Akiben gyönyörködöm” (Mt. 3, 17). E tanúságtételhez csatlakozott a Szent Lélek is, Aki fehér galamb képében – a béke, a szelídség, az ember és Isten közötti megbékélés szimbóluma (Ter. 8) – jelent meg és „Isten ujjaként” rámutatott arra, hogy ez a mezítelen ember Isten Megtestesült Egyszülött Fia és éppen Ő, nem pedig János, ahogy sok zsidó gondolta, az Isten által megígért Megváltó. A Jordánban való megkeresztelkedésével tehát Krisztus előre hirdette, hogy neki kell megmentenie az emberiséget a haláltól, halálával és feltámadásával kell elvezetnie az embereket a Szent Háromság megismerésére.

Hiszen az Úr korábban is sokszor feltárta már magát csodákban, jelekben, álmokban és látomásokban, az Angyalokon keresztül és a szolgáinak, a prófétáknak sugallt szavakban, vagy Izráel történelmébe a Gondviselés által történt beavatkozás útján, hogy nevelje, megbüntesse vagy megvigasztalja hűtlen népét, amely folyamatosan hajlott a bálványimádásra és a sokistenhitre. Éppen ezért mutatta fel egységét teljes erejével a zsidók előtt. Mózeshez az Úr az “El nem égő Csipkebokorból” beszélt: „Én vagyok, Aki vagyok” (Kiv. 3, 14). Megjelenvén a tűzben a Sínai hegyen, így hirdette: Halld, Izrael! Az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr! Szeresd Uradat, Istenedet szíved, lelked mélyéből, minden erőddel!” (MTörv. 6, 4-5; vö. Mt. 22, 37). Most az Atya Isten és a Szent Lélek együtt tesznek tanúságot arról, hogy ez az ember, aki kilép a vízből, Isten Egyszülött Fia és Igéje. Krisztus Megtestesülésében felmutatta Isten dicsőségét és rámutatott arra, hogy az egyetlen isteni természet kimondhatatlanul lényege az Atyának, Fiúnak és Szent Léleknek, akik egyúttal oszthatatlanok. Az Atya Isten, a Fiú Isten, a Szent Lélek Isten: nem három istenség, hanem három Személy (hüposztaszisz) és egy természet (lényeg, ouszia). Hasonlóak három nem keveredő, de egységes fénnyel egymást átvilágító naphoz vagy lámpáshoz.

A mi Urunk és Istenünk Jézus Krisztus a Jordánban történt megkeresztelkedésekor és a halálban történt „megkeresztelkedésekor” nem csak az emberi értelem számára elérhetetlen ezen titkok titkát jelenítette meg, de bennünket is résztvevőjévé tett. „Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az Ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét” (Jn. 1, 14). Halottaiból való feltámadása után Istenhez emelkedvén, hogy testével az Atya jobbjára üljön, az Úr végleg megnyitotta a Mennyeket az emberi természet előtt és a Szent Lélek kegyelme által megadta neki a lehetőséget, hogy részesüljön a Szent Háromság örök dicsőségében és világosságában.

Egyesek arról tanúskodnak, hogy az isteni dicsőség e jelenése, ez a világon minden más fénynél világosabb világosság érezhető volt az Úr Megkeresztelésekor is, hasonlóan ahhoz, ahogy a Tábor hegyen Színeváltozáskor megnyilvánult (augusztus 6.). Hiszen éppen Krisztus átistenült emberségének tündöklő világossága vezet be bennünket a Szent Háromság világosságába. „Küldetéssel érkeztél, az Atyának teljes fénnyel ragyogó Igéje, hogy eloszlasd az éjszaka gonosz sötétségét és gyökerestől kiirtsd az emberek bűneit. És te eljöttél, ó boldog, és keresztségeddel ragyogó fiakat fogtál ki a Jordán vizéből”[4] Ezért nevezzük az Úrjelenése ünnepét a világosság, a fény ünnepének is. Ez az első jelenése Istennek mint Szent Háromságnak (a Háromszoregy Istenségnek), egyúttal pedig az ember végső rendeltetésének kinyilatkoztatása is, aki arra hivatott, hogy Isten fogadott fia, a Szent Lélek „felkentje” („Krisztus”) és a Háromságos fény részese legyen a Krisztushoz való hasonulás által, a most megalapított Szent Keresztség Titkában [szentségében].

Az Úr előre tudatára adta Jánosnak, hogy az általa végzett bűnbánat keresztsége befejeződik Krisztus Megkeresztelése napján: „Akire látod a Lelket leszállni és megnyugodni rajta, Ő az, aki Szent Lélekkel keresztel (Jn. 1, 33). Tehát ezen a napon befejeződött János keresztsége és átadta a helyét annak a keresztségnek, amivel az apostolok keresztelnek Jézus Krisztus nevében, és amely mostantól rendelkezik a bűnök megbocsátásának és a Szent Lélek közlésének erejével. Elmerülvén az Egyház imái által a Jordán vizévé változtatott vízben, a megkereszteltek ugyanúgy megkezdik életüket az Egyházban, ahogy az Úr is megkezdte szolgálatát. De még inkább hasonlít ez az Ő halálához és sírjához. A megkereszteltek így válnak részesévé az Ő Feltámadásának is. Krisztusba öltözködnek (vö. Gal. 3, 27) és bevezettetnek az új életbe a Szent Lélek világosságában. „Vagy nem tudjátok, hogy mi, akik a Krisztus Jézusba kereszteltettünk, az Ő halálába kereszteltettünk?  A keresztség által ugyanis eltemettettünk vele a halálba, hogy amiképpen Krisztus feltámadt a halálból az Atya dicsősége által, úgy mi is új életben járjunk” (vö. Róm, 6, 3-4).

Mózes, Krisztus előképe, ketté választotta a Vörös tenger hullámait, botjával, mint egy kereszttel, ráütvén a vízre, majd miután a nép úgy kelt át a tengeren, mintha szárazon járna, visszaállította a vizek természetes állapotát, a tenger pedig elnyelte a fáraót és seregét (vö. Kiv. 14). Ugyanígy, amikor Krisztus belépett a Jordán vizébe, a víz nem bírta elviselni az Ő istenségének tüzét, és ahogy a próféciában áll, a Jordán visszafordult (vö. Zsolt. 113, 3), vagyis áthágták az Ádám bűnbeesése következtében enyészetnek kitett természet törvényeit. A halált és enyészetet hordozó, a tisztátlan lelkek lakóhelyéül szolgáló víz az Igazság Napjának beleereszkedésekor a világosság és a bűntől való megtisztulás hordozójává vált.[5]

„Fejet hajtottál az Előhírnök előtt, összezúztad a sárkányok fejét, megjelentél a vizeknél, megvilágosítottad a mindenséget, hogy dicsőítsen Téged, óh Üdvözítő, a mi lelkünk Megvilágosítóját”.[6]     

Feltámasztván Önmagával együtt a halál árnyékában élő emberiséget, felemelvén azt a Háromság világosságának megismeréséhez, az Úr most mélységesen átalakítja az érzéki világ és a kozmosz törvényeit. A próféták szavai szerint a Krisztus Megtestesülése Titkában újrateremtődött és a világosság által átjárt érzéki világ, amit a Jordán szimbolizál, most részesévé válik a Szent Lélek által megújított emberiség megváltásának és örömének. Örvendjen a puszta és a kiaszott vidék, ujjongjon a sivatag, és viruljon, mint a liliom! Virulva viruljon és ujjongjon, ujjongva vigadjon! …meglátják ők az Úr dicsőségét, Istenünk fenségét (Iz. 35, 1-2). Ó, ti szomjazók mind, jöjjetek a vizekhez (Iz. 55, 1)… Örömmel merítetek majd vizet az üdvösség forrásaiból. Így szóltok azon a napon: “Adjatok hálát az Úrnak, szólítsátok a nevén, ismertessétek meg a népek közt tetteit! Emlékeztessetek arra, hogy magasztos a neve!” (Iz. 12, 3-4)

A víz, amit minden keresztelés előtt és Úrjelenése ünnepén és más alkalmakkal a kereszt belémerítésével és a Szent Lélek elhívásával megszentelünk, újra élő vízzé (Jn. 4, 10), az új születés fürdőjévé változik, isteni erőt kap a test és a lélek gyógyítására és megtisztítására. A megszentelt víz a Megváltás erejének, Krisztus kegyelmének, a Jordán áldásának hordozójává, „az enyészhetetlenség forrásává, a megszentelés ajándékává, vétkezések feloldójává, betegségek elhárítójává, a démonok megrontójává”[7] válik. Ezért a szent vízzel a templomban való meghintetés után a hívők isznak a vízből, edényekben otthonukba viszik, hogy meghintsék az épületeket, az életük során használt tárgyakat… A vízkereszti víz (és az Egyház által megszentelt minden víz) csodás módon hosszú hónapokon, sőt éveken keresztül tiszta és romlatlan marad.[8]


[1] Bethániába, 7 vagy 8 km-re a Holt tengertől.

[2] Theológus Szent Gergely, 39. beszéd.

[3] Úrjelenése ünnepének Hajnali Istentisztelete, a második kánon 1. ódájának irmosza.

[4] Úrjelenése ünnepének Hajnali Istentisztelete, a második kánon 4. ódájának első tropárionja [Ménea, III. Január-Február, Nyíregyháza, 2005. 135. o.]

[5] Vö. a profetikus elbeszélést arról, hogy Mózes hogyan tette édessé Merra keserű vizeit, belemerítvén a fát – a Kereszt szimbólumát. III. Exodus 15, 22-16, 1.: Elindította Mózes Izráel fiait a Vörös Tengertől, és a Sur pusztájába vezette őket. Három napig mentek a pusztában, és nem találtak vizet, hogy igyanak. Amikor pedig Merrába érkeztek, nem tudták meginni Merra vizét, mert keserű volt; ezért is nevezték el azt a helyet Keserűségnek. Akkor a nép zúgolódott Mózes ellen, mondván: Mit igyunk? Mózes pedig az Úrhoz kiáltott, és az Úr egy fát mutatott neki. Amikor ő bedobta azt a vízbe, megédesedett a víz. Ott adott neki Isten rendeléseket és jogot, és ott tette őt próbára, és így szólott: Ha hűségesen hallgatsz a te Uradnak Istenednek szavára, és Néki tetsző dolgokat cselekszel, és figyelsz az Ő parancsolataira, és megőrzöd minden rendeléseit, nem bocsájtok reád egyetlen bajt sem azok közül, amelyeket az egyiptomiakra bocsájtottam; mert Én vagyok az Úr, a te Gyógyítód. Azután Élimbe mentek, ott tizenkét vízforrás volt és hetven pálmafa, és tábort ütöttek ott a vizek mellett. Azután fölkerekedtek Élimből és eljutott Izráel fiainak egész gyülekezete a Szin pusztájába, amely Élim és a Sinai között van.”

[6] Úrjelenése, Nagy Esti Istentisztelet, Dicsőség az „Uram, Tehozzád kiáltottam” után. 2. hang (Hymnologion, I. kötet).

[7] Jeruzsálemi Szent Szophroniosz imája a Nagy Vízszentelési szertartásból.

[8] Az egyházi szokás szerint az Úrjelenés ünnepén szentelt vizet csak ezen a napon használják meghintésre. Az egész év folyamán éhgyomorra fogyasztják betegség esetén, vagy amikor a hívő nem tud áldozáshoz járulni. A Könyörgő Istentisztelet keretében szentelt víz kevésbé ünnepélyes jellegű, ezt a vizet használják a különféle tárgyak meghintésére.

Forrás: Синаксарь, жития святых Православной Церкви, Автор-составитель иеромонах Макарий Симоноспетрский, адаптированный перевод с французского. Том 3-й, январь-февраль. // Издательство -Сретенского монастыря – Москва, 2011. 88-96 o.