Címkék

, ,

A Szent Nagypénteken a mi Urunk és Istenünk és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus szent, üdvösséges és félelmetes szenvedéseire emlékezünk, melyeket önként vállalt magára érettünk: a leköpdösést, a korbácsolást, a pofonokat, a meggyalázást, a kigúnyolást, a bíborpalástot, a nádat, a szivacsot, az ecetet, a szögeket, a lándzsát és mindenek felett a keresztrefeszíttetést és a halált. Mindezt nagypénteken cselekedték vele. Egyúttal megemlékezünk a vele együtt megfeszített, megtért gonosztevőnek a kereszten mondott, üdvösséget szerző vallomásáról is.

Versek a keresztrefeszítésről:

Élő Isten vagy te, s meghalsz a fán,
Te meztelen halott, az élő Isten Igéje!

A keresztrefeszített jobb latorról:

Megnyitotta az Éden bezárt ajtaját,
amikor a lator odaadta a kulcsot: „Emlékezzél meg rólam!”

Crucifixion_by_Theophanes_the_Cretan[1]

“Ma a kereszten függ Az, aki a földet a vizekre függesztette. Töviskoszorút helyeznek az angyalok Királyára. Hamis bíborba borítják Azt, aki az eget fellegekbe borította. Arculütést fogad el Az, aki a Jordánban Ádámot megszabadította. Szegekkel a keresztre feszítik az Egyháznak Vőlegényét. Lándzsával átszúrják a Szűz Fiát. Hódolunk a Te szenvedéseidnek, Krisztus. Mutasd meg nekünk a Te dicsőséges feltámadásodat is.” (15. antifon, 6. hang)

 

A latort még aznap a Paradicsomra méltattad Uram; a kereszt fájával világosíts meg és üdvözíts engem is. (Exaposztilárion)

 

 

Miután az Urat barátja és tanítványa harminc ezüstért elárulta, először is Annás főpaphoz vitték Őt. Az átküldte Őt Kaifáshoz, ahol leköpdösték, megpofozták, meggyalázták és kigúnyolták, miközben ezt hallhatta: „Találd ki Krisztus, ki ütött meg?” Aztán hamis tanúk álltak elő, akik azzal vádolták, hogy azt mondta: „Bontsátok le ezt a templomot, s én harmadnapra felépítem azt!” Azzal is vádolták, hogy Isten Fiának nevezte magát. A főpap már nem is bírt elviselni ekkora káromkodást, s ezért megtépte a ruháját. Reggel pedig átvitték Őt Pilátushoz a pretóriumba, és az Evangélium szerint ők nem mentek be oda, hogy tisztátalanná ne váljanak, s hogy megehessék a pászka-vacsorát. A pászka itt az egész ünnepet jelzi, amelyet akkor szokás szerint ünnepeltek. Krisztus ezt egy nappal hamarabb megtartotta, mert a törvény szerinti pászkával, tehát pénteken készült föláldozni önmagát. Pilátus tehát kiment a zsidók elé, és megkérdezte őket. „Mivel vádoljátok Őt?” Aztán pedig mivel egyetlen olyan vádat sem talált, amelynek alapján el lehetne ítélni őt, átküldette Kaifáshoz. Az meg visszaküldte Őt Pilátushoz, mert csak neki volt joga a kivégeztetésre. Pilátus azonban azt mondta: „Fogjátok Őt magatok, és feszítsétek keresztre, s a törvényetek szerint ítélkezzetek fölötte!” Azok viszont így válaszoltak: „Nekünk senkit sem szabad kivégeznünk”, s magát Pilátust bíztatták arra, hogy feszíttesse keresztre. Pilátus tehát megkérdezte Krisztust: „Te vagy-e a zsidók királya?” Ő megvallotta ezt, de úgy, hogy örökkévaló király, tehát azt mondta: „Az én királyságom nem ebből a világból való”. Erre el akarta Őt bocsátani Pilátus, de először is megmondta azoknak, hogy semmilyen elítélésre okot adó vétket nem talált nála. Aztán felvetette azt, hogy az ünnepre szabadon szokott bocsátani egy rabot. Azok viszont jobbnak látták Barabást kérni, mint Krisztust. Pilátus pedig még mielőtt a zsidóknak kiadta volna Jézust, megkorbácsoltatta, s rábízta a katonákra, akik bíborszínű köntöst adtak rá, és tövisből font koszorúval koronázták meg, s miután jobb kezébe nádvesszőt helyeztek, kigúnyolták Őt ilyen szavakkal: „Üdvözlégy, zsidók királya!” Pilátus így akart kegyelmet adatni neki, s ezért újra a zsidók elé hozatta ezekkel a szavakkal: „Semmi halálbüntetést érdemlő vádat nem alkalmazhattam rá”. Azok pedig egyre mondogatták, hogy „nekünk kell Őt megbüntetnünk, mert Isten fiának nevezte magát”. S miközben így beszéltek, Jézus csak hallgatott. A tömeg pedig így kiáltozott Pilátushoz: „Feszítsd meg, feszítsd meg Őt!” Mert gyalázatos halállal akarták kivégeztetni Őt, hogy még a jó emlékét is eltöröljék. Pilátus pedig úgy tette föl nekik a következő kérdést, hogy meg is szégyenítse őket: „A ti királyotokat feszítsem-e meg?” Azok viszont azt állították, hogy nincs más uralkodójuk, mint a császár. Hiszen az istenkáromlás vádjával nem értek el eredményt, ezért most a császárral állították szembe Őt, hogy így hajtsák végre őrült tettüket. Ezt mondták tehát: „Mindaz, aki királlyá teszi magát, ellenszegül a császárnak!” Miközben ez így folyt, Pilátusnak üzent a felesége, mivel szörnyű álmok gyötörték: „Neked semmi közöd ehhez az igazhoz, mivel Őmiatta gyötrődtem annyira az éjjel”. Ezért ő meg is mosta a kezét, mert így akart mentesülni ennek a vérontásnak a vádjától. Azok viszont így kiabáltak: „Az Ő vére rajtunk és gyermekeinken! De ha Őt szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja.” Pilátus ettől igen megijedt, s noha pontosan tudta, hogy Jézus ártatlan, mégis kiadta a keresztrefeszítést elrendelő ítéletet, s Barabást bocsátotta szabadon. Amikor Júdás mindezt látta, eldobta a harminc ezüstöt, s a várost elhagyva fölakasztotta magát egy fára. Végül aztán úgy felfúvódott a teste, hogy középen szét is hasadt.

A katonák pedig, akik előzőleg gúnyból náddal verték Jézus fejét, ekkora a vállára rakták a keresztet. Aztán Cirenei Simont arra kényszerítették, hogy vigye az Ő keresztjét. A harmadik órában érkeztek meg a Koponyák (Golgotha) helyére, s ott keresztre feszítették Őt. Vele együtt két oldalt egy-egy gonosztevőt is megfeszítettek, hogy így Ő maga is gonosztevőnek számítson. A haszonleső katonák szétosztották maguk között a ruháit, a varratlan köntösére pedig sorsot vetettek, s mindenféle bántalmazást tovább folytattak. A nem is csak ekkor, hanem még a keresztrefeszítés után is így gúnyolódtak vele: „Hej, ki lerontod a templomot és harmadnapra felépíted azt, szabadítsd meg magadat!” Aztán: „Másokat megszabadított, de lám, magát nem képes megszabadítani”. Aztán ismét: „Ha Ő Izrael királya, szálljon le most a keresztről, és akkor majd hiszünk benne!” Nyilvánvaló, hogy ha ezt igazából mondták volna, akkor késlekedés nélkül kellett volna eléje járulniuk: mert nem is csak Izrael királyának, hanem az egész világ királyának kellett volna elismerniük. Hiszen mi másra volt még szükségük? Nem volt elegendő jel az, hogy a nap három órakor, tehát a nappal kellős közepén homályba borult, hogy az Ő szenvedését mindenki elismerje? Aztán hogy a föld megrendült, a sziklák pedig meghasadtak a zsidók konokságának leleplezése végett? S hogy utána sok holttest föltámadt az általános feltámadás hitének megerősítésére, s a szenvedő hatalmának megmutatására? Aztán, hogy a templom kárpitja kettéhasadt, mintha még a templom is fölháborodott volna annak szenvedése láttán, akit falai között dicsőíteni szoktak, s aki sokak számára eddig sohasem látott dolgokat nyilatkoztatott ki?

Krisztust tehát a harmadik órában feszítették keresztre, amint ezt Szent Márk írja. Aztán a hatodik órától a kilencedikig sötétség lett. Ekkor történt az, hogy Longinosz százados a rendkívüli jelenségeket s főként a napot látva hangosan felkiáltott: „Ez valóban Isten Fia volt!” A gonosztevők közül az egyik káromolta, a másik viszont feddő szavakkal rászólt, és amazt fölháborodottan megfeddve, Isten Fiának vallotta Krisztust. Hitét meg is jutalmazta az Üdvözítő, mert megígérte neki, hogy vele lesz majd a paradicsomban. Amíg aztán rajta mindezeket a gyalázatos dolgokat betöltötték, Pilátus egy táblát is tétetett a keresztre, amelyen az szerepelt: A zsidók királya. S bár a zsidók tiltakoztak, hogy ne írja így, de Pilátus akkor visszavágott. „Amit írtam, megírtam.”

Aztán amikor az Üdvözítő így szólt: „Szomjazom!”. Erre ecetbe mártott szivacsot nyújtottak neki. Végül azt mondta: „Beteljesedett”, s fejét lehajtva átadta a Lelkét. S miközben mindenki távol maradt, ott állt keresztje alatt anyja és annak testvére, a másik Mária, Kleofás felesége (ő Joakimnak a lánya volt, Kleofás pedig gyermektelenül halt meg). Ott állt még rajtuk kívül János is, Jézus szeretett tanítványa.

A hálátlan zsidók pedig, akik még arra sem voltak képesek, hogy megnézzék a testeket a kereszten, azt kérték Pilátustól (mivel a nagy pászka napja következett és már péntek volt), hogy töressem meg az elítéltek lábszárcsontját, hogy a haláluk minél hamarabb bekövetkezzék. A két gonosztevőnek a csontjait meg is törték, mivel azok még éltek. Amikor viszont Jézushoz értek, látták, hogy Ő már meghalt. Ezért neki nem törték meg a csontjait, hanem egy Longinosz nevű katona – hogy eleget tegyen ezeknek az esztelen kéréseknek – lándzsáját kinyújtva átdöfte vele Krisztusnak a jobb oldalát, ahonnan tüstént vér és víz folyt ki. A vér az emberségére volt jellemző, a víz pedig az emberfölötti valóságára utalt. Vagy egy másik értelmezés szerint a vér a Szent Adományokból való részesedésre, a víz pedig a keresztség szentségére vonatkozott. Hiszen ez az a kétágú forrás, amely a szentséget osztogatja. Ezt látta János, aki tanúságot is tesz róla, és igaz az ő bizonyságtétele, mert ott volt és mindent látott, leírt, és ha valótlant mondott volna is, nyilván nem írt volna le alaptalanul ilyen dolgokat, amelyek látszólag a Mester méltósága ellen szólhattak. Azt is mondják, hogy egy edénybe összegyűjtötte az Úr életadó oldalából áradt isteni szent vérét.

Ezeknek a természetfölötti eseményeknek a befejeződésekor már este lett. Arimateai József, aki több más emberrel együtt titokban tanítvány lett, bátran elment Pilátushoz, akit ismert, és elkérte tőle Jézus testét. Az pedig úgy rendelkezett, hogy átveheti azt.

Erre ő levette a keresztről, és igen óvatosan letette. Este pedig eljött Nikodémus mirha és aloe-keverékkel, amelyet akkor állított össze, és a zsidóknál szokásos módon tiszta gyolcsba göngyölve egy közeli sírboltban temették le, amelyet József vágatott magának a sziklából, s amelyben még korábban senki sem volt – hogy amikor Jézus föltámad, ne lehessen a föltámadását másnak tulajdonítani. A testhez ragadó aloe- és mirha-keveréket azért is említette meg az evangélista, hogy majd a sírban hagyott leplet és a kendőt látva senki se vélhesse azt, hogy ellopták a holttestet. Hiszen ha – Isten ments! – nem az ő teste nyerte volna vissza a szabadságát, ugyan hogyan is lehetett volna ezeket elszakítás nélkül leszedni, amikor a testhez voltak ragadva?

Mindezek a rendkívüli események tehát nagypénteken történtek, s az isteni ihletésű Szent Atyák rendelkezése szerint ezekre mi is mindannyian ma emlékezünk vissza megtört szívvel és töredelmesen.

Megjegyezzük még azt, hogy az Úr azért lett a hét hatodik napján, pénteken keresztre feszítve, mert Ő az embert kezdetben ezen a hatodik napon alkotta. Aztán a nap hatodik órájában történt a keresztrefeszítése: mert a hagyomány szerint Ádám ebben az órában nyújtotta ki a kezét a tiltott fa felé, amelynek megérintése miatt meg is halt. Mert abban az órában kellett újjáteremteni őt, amelyben összetört. S mindez azért történt egy kertben, mert Ádám is a paradicsomkertben volt. A keserű ital megízlelése is az ősszülők által megízlelt gyümölcsre utal. A pofonok a mi arcátlanságunkat tették nyilvánvalóvá. A leköpdösés és a szégyentelen elbánás pedig azt a tisztességtelen bánásmódot, amely csak közöttünk tűnik értékesnek. A töviskoszorú az ellenünk kimondott átokra utalt. A bíborszínű köntös a reánk adott állatbőr ruhák és a mi királyi öltözetünk visszanyerése miatt került rá. A szögek a bűneink miatt kialakult tehetetlenség jelei. A keresztfa pedig a paradicsomban lévő fára utalt. Jézus átvert oldala Ádám oldalára emlékeztetett, amelyből Éva lett, aki a bűn kezdeményezője volt. A lándzsa hárítja el tőlem a tüzes kardot. Az Üdvözítő oldalából folyó víz a keresztséget jelképezi. A vér és a nádszál az íróeszköz, amellyel Krisztus király vörös betűkkel megírta ősi hazánk adományozólevelét. Azt is mondják, hogy Ádám koponyacsontja ott volt, ahová Krisztust, mindnyájunk fejét, eltemették, s eszerint ő Krisztusnak reá csorduló vérében lett megkeresztelve. Azért is hívják ezt a hegyet Golgothának (Koponyahegynek), mert állítólag Ádámnak a vízözön során a földből előkerült koponyacsontja ide sodródott, s így csodálatos módon látható volt ezen a helyen. Salamon azonban az ősatya iránti tiszteletből egész hadseregét latbavetve sok-sok kővel befödette azt: ezért lett aztán ennek a helynek a neve „lithosztratosz”, ami kövezetet jelent. Némely legenda viszont úgy közvetítette a szentek véleményét, hogy Ádámot egy angyal temette el ide. Ezért aztán ahol „a holttest volt, oda gyűlt a sas”, Krisztus az örök Király, az új Ádám, aki a fa által elbukott régi Ádámnak keresztfájával gyógyulást hozott.

A te felette nagy és velünk szemben határtalan könyörületességeddel, Krisztus Isten, könyörülj rajtunk! Ámin.

Forrás: Nagyböjti Énektár vagyis a három ódás bűnbánati énekek könyve, amely a szent nagyböjtben végzedő összes szent szolgálatot tartalmazza. Nyíregyháza, 1998.  684.-687 o.

Advertisements