Nagy Szent Euthümiosz
Ahogy Nagy Szent Antal Egyiptomban, úgy néhány évtizeddel később Szent Euthümiosz a Palesztina pusztáiban elterjedt kiterjedt szerzetesi mozgalom lelkesítője és alapítója lett.
Szülei hosszú ideig gyermektelenek maradtak. Végül imáik jó gyümölcsöket hoztak: az Úr fiút adott nekik, aki 378-ban született a kis ázsiai Melitin városában. Születése azon örömteli és békés időszakot jelezte, amely hamarosan bekövetkezett az ariánus eretnekség és az üldöztetések után[2]
Amikor a fiú három éves lett, meghalt az apja, anyja pedig elvitte őt Eutriosz püspökhöz. A főpap azonnal felismerte a gyermeken az isteni kegyelem pecsétjét, megkeresztelte és hamarosan felolvasóvá tette a templomában. A szent a püspök házában az erény, önmegtartóztatás és a Szent Írás tiszteletének szellemében nevelkedett. Nagyon hamar megtanulta az istentiszteleteket istenfélelemmel a megfelelő órák végezze és szüntelenül imádkozzon a szívében. A fiú csak azért hagyta el a házat, hogy felkeresse a környéken aszketikus életet élő szerzeteseket.
Minden évben Úrjelenése ünnepétől Húsvétig Szent Euthümiosz kiment a pusztába, hogy Keresztelő Szent Jánoshoz hasonlóan magányosan és némaságban éljen. Így tündökölt fel minden erényben és már tizenkilenc évesen pappá szentelték és az egyházmegye monostorainak felügyelője lett.
Szentéletű Euthümiosz nagyjából tíz éven keresztül látta el odaadóan ezt a tisztséget. Látván azonban, hogy a megtiszteltetések akadályozzák az erényben való növekedését, Jeruzsálembe ment, az Úr Jézus Krisztus életét és azon megpróbáltatásokat kívánván követni, amelyeket Ő a pusztában megtapasztalt. Szentéletű Euthümiosz a száz évvel korábban Szentéletű Kharitón (szeptember 28.) által alapított Pharan-Lavra közelében telepedett le. Magányos cellájában élt, a földi gondoktól mentesen Isten kedvét keresve a böjtben és az imában. Pálmalevelekből font kosarakat, hogy ne legyen senkinek a terhére. Ekkoriban Szentéletű Euthümiosz és a közelében élő másik aszkéta, Szentéletű Theoktisztosz [szeptember 3.] között olyan mély szellemi közelség alakult ki, hogy mindenük közössé vált: gondolataik és életmódjuk, mintha két testben élő egy lélekké váltak volna. Azonban Szentéletű Euthümiosz megelőzte Szentélet Theoktisztoszt szelídségével és alázatával, ezért az Úr nyilvánvalóbbá tette az iránta való irgalmát és mindenben elsővé tette őt.
Mindkét aszkéta a Nagyböjt idején a Holt-tenger közelében lévő pusztába vonult. Egyszer az Úr egy nagyszerű barlanghoz vezette őket, ami egy sziklafalban volt. Beköltöztek és templomot építettek benne, amit imáikkal és énekeikkel szenteltek meg. Egy ideig teljes ismeretlenségben éltek ott és a közelben vadon növő növényekkel táplálkoztak.
Később helyi pásztorok találtak rá az aszkétákra, és ettől fogva a közeli falu lakói megtiszteltetésnek érezték, hogy gondoskodhatnak Isten embereiről. A Pharan Lavra szerzetesei is látogatni kezdték őket és sokan fejezték ki vágyukat, hogy a közelükbe költözhessenek. Szentéletű Euthümiosz szabad akart maradni a kötelékektől, és mivel e hely túlságosan szűk volt ahhoz, hogy önálló cellákból álló Lavrát építsenek, a sziklafal alatt coenobikus monostort alapított és igumenjének Szentéletú Theoktisztoszt tette meg. Ő maga pedig az egész hetet a kápolnává alakított barlangban töltötte, szombaton és vasárnap pedig, amikor minden testvér összegyűlt a virrasztó istentiszteletre és a Szent Liturgiára, lement a monostorba, hogy teljesítse lelkiatyai kötelességeit és tanítsa a szerzeteseket. Így Szent Euthümiosz szüntelen növekedett az Istennel való közösségben, Aki megadta neki a csodatevés adományát.
Egyszer 420-ban a szent előtt megjelent egy beduin törzs vezetője, akit Aszpevetnek hívtak, ami azt jelenti: „a lovasság feje”. A perzsiai keresztényüldözések idején segítette őket, hogy a Római Birodalom területére menekülhessenek. Aszpevtának látomása volt és ennek nyomán vitte el beteg fiát Szent Euthümioszhoz. A szent keresztet vetvén a gyermekre, meggyógyította őt. A barbárok, látván e csodát, megdöbbentek. A szent lábai elé borultak és kérlelték, hogy tanítsa meg őket azon tanításra, amely hatalmat ad az embernek a halál felett és világosítsa meg őket a szent keresztség világosságával. Egyesek Szent Euthümiosz tanítványai lettek, a vezetőjük pedig, aki a Péter nevet kapta, a kereszténység lánglelkű hirdetője lett a szerte Palesztinában élő beduinok között.
E csodás gyógyulás hozta el Szent Euthümiosz számára az általános ismertséget. Ettől fogva tömegekben keresték fel őt a betegek. Ez akadályozta a szentet az elmélyülésben, ezért Szent Theoktisztosz és a testvérek kérlelése ellenére úgy döntött, hogy Ruvba, egy még távolabbi pusztába távozzon. Arrafelé volt Masszada ősi zsidó erődítménye. Csak egy tanítványát, Dometianoszt[3] vitte magával, aki szintén Melitinából származott. Szentéletű Euthimiosz így több évet töltött különféle helyeken, de csodái mindig újabb tanítványokat vonzottak hozzá, ezért újabb monostorokat alapított. Végül visszatért oda, ahol Szentéletű Theoktisztosz élt és Dometianosszal együtt a Szachel puszta egyik dombjánál található barlangba költözött.
Egy idő után Aszpevet-Péter sok szaracént vezetett el hozzá, akik fel akarták venni a kereszténységet. A puszta e farkasai Krisztus szellemi bárányaivá váltak és nem akarták többé elhagyni a szentet. A közelben verték fel sátraikat és táboruk később várossá alakult, amelynek püspöke Péter lett. Szent Euthümiosz továbbra is mindenkit, aki a közelében akart élni, Szent Theoktisztosz monostorába küldött. Végül az Úr látomásban jelent meg Euthümiosz előtt és megparancsolta, hogy mostantól saját maga fogadja a tanítványokat és alapítson egy, a Pharan Lavrához hasonló monostort.
Az új lavrában a szerzetesek az egész héten némaságban éltek, csak most már nem barlangokban, hanem a Péter és a szaracénok által épített cellákban. A vasárnapi virrasztó istentiszteletre összegyűltek a lelkipásztoruk és lelki atyjuk körül a templomban, amelyet 428-ban szentelt fel Juvenáliosz érsek (július 2).
Egyszer, amikor Szent Euthümiosz Dometiánosz diakónussal együtt a Szent Liturgiát végezte, az égből tűz jött le az oltárra, és mindkettőjüket beborította, mint valami lepel. Az isteni Kegyelem megvilágosította Szentéletű Euthümiosz szemét: ettől fogva világosan látta, hogy ki az aki méltó arra, hogy a Szent Áldozáshoz járuljon, és ki az, aki bűnökkel terhelt lélekkel, ítéletére áldozik. Megkapta a szívek titkainak és a jövő meglátásának ajándékait.
A folyamatos szükség ellenére Szent Euthümiosz vendégszerető és bőkezű volt mindenki iránt, aki felkereste őt a Lavrában. Egyszer a szent imái nyomán az üres éléskamra megtelt kenyérrel, ami elégnek bizonyult ahhoz, hogy négyszáz Örményországból érkezett zarándokot megvendégeljenek. A készlet három hónapon keresztül nem fogyott el. Isten embere számtalan csodát tett, amiket mindig tanítással kísért az engedelmességről, azon körülmények alázatos elfogadásáról, amit az Úr adott nekünk és a bűnbánatról. A Szent Euthümiosz tanítványaira és másokra kiáradó kegyelem mindig megerősítésükre és az erényekben való növekedésük segítésére szolgált.
Szentéletű Euthümiosz mindenben az evangélliumi magaviselet tökéletes példaképe volt. Az efezusi (431) és a khalkedoni (451) zsinatok közötti nyugtalan időkben az igazság hű mértéke és az Orthodoxia oszlopa volt a keresztények számára. Mindkét zsinatra elküldte a tanítványait, akiknek fontos szerepük volt a döntések meghozatalában. A khalkedoni zsinat után egy Theodosziosz nevű önjelöltnek sikerült húsz évre megkaparintania a jeruzsálemi patriarchai szentszéket. A monofizitizmusba tántorította a palesztinai szerzetesek jelentős részét, akik számára a zsinati határozatok kifinomult teológiai szóhasználata nehezen érthető volt. Csak Szent Euthümiosz és tanítványai tartottak ki az Orthodoxiában, annak ellenére, hogy fenyegették őket és megvádolták őket, hogy a nesztorianizmus követői. Ahogy valaha Szent Antal esetében, úgy most is Szent Euthümiosz nyilvánvaló szentsége bizonyítékát adta tanítása igaz voltának.
A Palesztinába költözött Eudókia császárné (augusztus 13.), II. Theodosziosz császár özvegye, kezdetben szintén hajlott a zsinat ellenfelei felé. De megroppanván azon szenvedések során, amelyek a családját érték Róma elfoglalása idején, tudatosodott benne tévedése. Szeretett volna újra eucharisztikus közösségbe kerülni az Egyházzal, ezért követeket küldött az Antiochia környékén élő Oszlpos Szent Szimeonhoz (szeptember 1.). A szent arra buzdította a császárnét, hogy mihamarabb térjen vissza az Orthodoxiába és a következő szavakat üzente meg neki: „Miért veszed semmibe a közeledben lévő forrást és igyekszel távolról hozatni ugyanazt a vizet: ott van nálad Isten embere, Euthümiosz. Kövesd az ő tanítását és üdvözülsz”. Ekkor Eudókia megparancsolta, hogy építsenek egy tornyot a Lavra közelében és oda költözött, és úgy figyelt Szent Euthümiosz tanítására, mintha magából az Úr szájából hallaná azokat. Később a hit szilárd védelmezője lett és gazdag ajándékokat adott Palesztinában, templomokat, monostorokat és menedékházakat építtetett.
Az évek során megöregedett tisztelt aszkéta, továbbra is ugyanazon, a Szent Lélektől eredő belső lángolással vezette nagyszámú tanítványait a Mennyek Országa felé. Köztük a szerzetesség olyan kiemelkedő személyiségei voltak, mint Szent Szavva (december 5.), Szent Küriakosz (szeptember 29.), Szent Geraszimosz (március 4.) és sok püspök. Kilencven éves korában Szent Euthümiosz elhagyta a barlangot, hogy felkeresse Szent Theoktisztoszt. Barátját földi életének utolsó perceiben találta, elvégezte a temetését és új igument nevezett ki.
Az Úr előre feltárta néki saját halálának időpontját. Ő azonban senkinek sem szólt erről egészen addig a napig, amikor szokásához híven és öreg kora ellenére a Nagy Böjt idejére a pusztába kellett volna vonulnia. Nagy Szent Antal ünnepekor tartott Virrasztó Istentiszteleten a szent összehívta a tanítványait és utolsó tanítást adott nekik: „Mindennél jobban őrizzétek, mint minden jócselekedet alapját és célját, a tiszta szeretetet, ami a tökéletesség összessége” (vö. Kol. 3, 14). Minden erényt a szeretet és az alázat erősít meg a tapasztalat, az idő és a kegyelem segítségével. De a szeretet magasabb az alázatnál, mivel maga Isten Igéje szeretetéből önként megalázta magát és olyan emberré vált, mint mi”. Szent Euthümiosz meghagyta a gyermekeinek, hogy mindenért minden időben adjanak hálát Istennek, mindenek előtt azért, hogy elhívta őket a világ hiábavalóságából és megadta nekik az őket az angyalokhoz hasonlóvá tévő szent életet. Ezután kérte, hogy válasszák meg az utódját, majd szólt Dometiánosz közelgő haláláról és arról, hogy a Lavra közös életű monostor lesz (482). Euthümiosz megmutatta a testvéreknek a helyet, hogy hová építsenek templomot és szerzetesi cellákat, és megparancsolta, hogy ne hagyják el a vándorok vendégfogadásának szokását, vigasztalják a kísértéseket megélő testvéreiket és odaadással tartsák meg az előírt istentiszteleteket.
Ezután Szent Euthümiosz három napon keresztül egyedül maradt a templom oltárában, majd 473. január 20-én békében elhunyt. Orcája tökéletesen nyugodt és tündöklő volt, inkább hasonlított angyali, mintsem emberi arcra.
Hát nappal később elhunyt Dometianosz is, aki ötven éven át volt hű tanítványa és megfogadta, hogy elhagyja a földi életet egy héttel a sztarece halála után. A szerzetesek, papok és világiak nagy számban gyűltek össze Euthümiosz, a puszta atyjának temetésére. Számos csoda történt, amelyek még hosszú ideig történtek Szent Euthümiosz sírjánál, amit a barlangjában vágtak ki. Az Egyház azonnal az atyák legnagyobbikaként kezdte őt tisztelni. Egész életét elvonultan töltve, mégis a hit támasza, igehirdetője, a koinobikus szerzetesség törvényhozója és Isten Kegyelmének edénye volt.
[1] A Szkithopoliszi Kürillosz által „Szentéletű Euthümiosz élete” az aszketikus irodalom egyik klasszikus művévé vált.
[2] Az „euthimia” szó azt jelenti: „derű”, „bizonyosság”.
Hozzászóláshoz be kell jelentkezni!