E szent és dicsőséges vértanúk Diokleciánusz császár idején éltek Nikomédiában (kb. 304). A császár rendeletet adott ki, amely szerint a hatalomnak való engedelmesség jeleként minden alattvalónak áldoznia kellett a bálványok előtt. A rendelet a keresztényeket különféle kínokkal és a birodalom távoli vidékeire való száműzéssel fenyegette. Ez erősen felzaklatta a Kelet fővárosának lakosságát. Sok keresztény a kínzásoktól való félelmében megtagadta az egyetlen Istent és engedelmeskedett. De azok, akiknek szívében mélyen meggyökeresedett a hit, bátran ellenálltak a fenyegetéseknek, és felfegyverkezvén a kereszt győzedelmes jelével, hangosan megvallották Krisztus nevét és vállalták a kínokat. Az üldöztetések a birodalom több városára kiterjedtek és az áldozatai megszámlálhatatlanok voltak.
Két év múlva Diokleciánusz Thesszalonikiből Nikomédiába ment, hogy ellenőrizze, hogyan hajtják végre a rendeletét. A hadsereg jelenlétében hívta össze a szenátust és megparancsolta, hogy vonultassák fel a katapultokat, kerekeket, rácsokat és más kínzóeszközöket, amelyeknek a puszta látványa remegést váltott ki a jelenlévőkben. Ezután a császár beszéddel fordult a jelenlévőkhöz, a megfélemlített nép pedig egy szót sem felelt. Ekkor a szenátus egyik tagja, a nagy műveltségéről és bölcsességéről híres Anikétosz comes kilépett a tömegből, odament a császárhoz és bátran szólt hozzá. Kigúnyolta, hogy az üldöző az erőtlen, önmagukat megvédeni képtelen bálványok védelmében fenyegetésekhez kénytelen fordulni. Majd azzal vádolta meg a császárt, hogy az élő Isten ellen hadakozik és az Ő képmására és hasonlatosságára teremtett embereket arra kényszeríti, hogy kőből és fából faragott idolok előtt boruljanak le. Anikétosz elmondta, hogy csak Krisztus a menny és a föld egyedüli Ura és csak Őáltala nyernek hatalmat a császárok és az uralkodók, mert Ő díszítette fel az eget a csillagokkal, a földet a növényekkel és az állatokkal, amelyek az embert szolgálják és Isten dicsőítésére késztetik őt.
A császár feldühödött a vakmerő beszéden és az istenek megsértésével vádolta meg Anikétoszt. A szent azonban megkérdezte a császárt, ugyan milyen tettekért kellene tisztelnie a bálványokat, akiket semmiképpen nem lehet isteneknek nevezni, hiszen faragottak és kézzel díszítettek. Ezután megvallotta hitét az egyetlen Istenben, a Három Személyben egy Atyában és Fiúban és Szent Lélekben, Aki megadja a keresztényeknek a győzelem kegyelmét evilág fejedelme felett. Látván, hogy a nép Anikétoszt támogatja, az üldöző tömegvérengzést akart elrendelni, de Placida hadvezér lebeszélte erről, emlékeztetvén, hogy az uralkodónak ki kell tűnnie a nagylelkűségben.
Ekkor Diokleciánusz megparancsolta, hogy addig korbácsolják, amíg láthatóvá nem váltak a belső szervei. A szent – a nevéhez méltón, ami annyit jelent: „legyőzhetetlen” –, továbbra is Krisztust vallotta Üdvözítőjének. A császár parancsára ráengedtek egy hatalmas oroszlánt, amely mindenkit megrémített félelmetes ordításával. Amikor azonban a vadállat a szenthez ért, hirtelen megállt és szelíddé vált mint egy bárány, és mancsával óvatosan letörölte az izzadtságot a szent arcáról.
A szent imái következtében Nikomédiában hatalmas földrengés kezdődött, amely során Heraklész hatalmas szobra leomlott és kis darabokra esvén elpusztította a város északi részét. A császár azonban megátalkodott a tévelygésében és a katasztrófát az istenek haragjának tulajdonította, és megparancsolta, hogy azonnal fejezzék le a vértanút. Ám Vivinus katona kezei megmerevedtek és nem volt képes kardjával lesújtani a szentre.
Ekkor megváltoztatták az ítéletet és a vértanút kereszt alakban egy kerékhez kötötték, amit egy máglya fölé függesztettek. Összetört csontjaival és megégett testével Anikétosz még közelebb került Istenhez imájában, ami forróbb volt mint a föld összes tüze. A vértanú kérésére a tűz elégette a láncait és kialudt.
A császár megparancsolta, hogy Anikétoszt egy forró vízzel teli üstbe merítsék, de Isten Angyala megjelent és megmentette őt. Ebben a pillanatban a szent rokona, Fótiosz hozzászaladt, hogy együtt adjanak hálát Istennek a segítségért, amit soha nem tagad meg az Ő szolgáitól. Kigúnyolta az idolokat és kijelentette, hogy kész a nagybátyjával együtt meghalni, hogy elnyerje a jutalmat a Mennyekben. A császár utasítására az egyik katona felé ugrott, de azonnal megvakult és saját magának okozott halálos sebesülést a kardjával.
Ezután mindkét szentet súlyos láncokkal megkötözték és tömlöcbe vetették őket. Ott találkoztak Antiochiai Szent Lukiánosszal (október 15.) és tanítványaival, akiket Keletről hoztak Nikomédiába a bírósági tárgyalásra. A vértanúk melegen üdvözölték egymást, Lukiánosz pedig arra hívta őket, hogy maradjanak szilárdak az egyetlen igaz Isten megvallásában és ne féljenek a kínzó fenyegetéseitől, akinek csak a test felett van hatalma, de erőtlen a lélek erejével szemben. Azt mondta: „Maga a vértanúk vérével öntözött föld kiált Istenhez! Megvallván Krisztust, eljuttok a Mennyek Országába”.
Elbúcsúzván Lukiánosztól, Anikétoszt és Fótioszt három nap múlva újra a császár elé vezették kihallgatásra, aki megpróbálta őket látszólagos együttérzéssel, gazdagság és tisztségek ígéretével megtörni. A szentek azonban egy hangon válaszolták: „Pusztuljanak a te kitüntetéseid és ígéreteid veled együtt!” Diokleciánusz haragjában megparancsolta, hogy fáklyákkal égessék a belső szerveiket, majd pedig kövezzék meg őket az arénában. Azután, hogy csodás módon sértetlenek maradtak, vadlovak farkához kötve húzták őket az úton. Ezután sebeiket sóval szórták meg, majd a vértanúkat újból börtönbe vetették.
Anikétoszt és Fótioszt több mint három évig tartották börtönben. Az egész birodalomban zajlottak az üldöztetések. Végül eszébe jutottak a császárnak, majd a kihallgatás után, ahol a vértanúk hajlíthatatlanoknak mutatkoztak, megparancsolta, hogy vessék őket az Antonius-fürdő kemencéibe. Három napon át próbálkoztak a kemencék begyújtásával, de a szentek imái következtében a márvány megrepedt és a lezúduló fürdővíz kioltotta a tüzet. Végül számos dicsőségükre szolgáló kín elviselése után Szent Anikétoszt és Fótioszt élve elégették, így adták át lelküket az Úrnak. Testüket három órán át tartották a rácson, de még a hajszálaik sem gyulladtak meg. Amikor a tűz kialudt, a keresztények, kihasználván a katonák közömbösségét, magukkal vitték a szentek ereklyéit, hogy megőrizzék azokat.
Évekkel később, amikor az üldöztetés befejeződött, Dukitiosz püspöknek látomásban feltárult, hogy hol rejtették el az ereklyéket, amelyeket átvitetett a Konstantinápolyban tiszteletükre építtetett templomba. A szent ereklyéknél számos csodás gyógyulás történt.
Forrás: Синаксарь, жития святых Православной Церкви, Автор-составитель иеромонах Макарий Симоноспетрский, адаптированный перевод с французского. Том 6-й, июль-август. // Издательство Сретенского монастыря – Москва, 2011. 556-560 o.
Hozzászóláshoz be kell jelentkezni!