Szent Nazarius Rómában élt Néró császár idején[1], 54 és 68 között. Apja, Africanus és antya Perpetia Péter apostol igehirdetése nyomán tértek meg. Magát Nazariust Róma első püspöke, Szent Linus (november 5.) keresztelte meg. Amikor húsz éves lett, elhagyta Rómát, hogy Itália városaiban hirdesse Krisztus Örömhírét. Így sok pogányt vezetett el az igazság megismerésére és megkeresztelte őket.
Tíz évvel később, amikor Placentia[2] városba ment, találkozott Szent Gervasius és Szent Protasius leendő vértanúkkal. Őket Anulinus helytartó parancsára tartották börtönben. E szenteket szerte Itáliában csodatevőkként és mint Krisztus bátor apostolait ismerték. A keresztények megölelték egymást és a vértanúságig tartó bátorságra buzdították egymást. A helytartó, tudomást szerezvén Nazarius jelenlétéről, megparancsolta, hogy korbácsolják meg és űzzék ki a városból.
Ekkor az igehirdető Galliába ment. Amikor a Nizzához közeli Cimiezbe érkezett, megtérítette a település lakóinak jelentős részét. Az egyik előkelő városlakó felesége hároméves gyermekkel kereste fel őt. A gyermeket a lábai elé rakta és így szólt: „Vedd ezt a gyermeket. Kövessen téged, bárhová is mész, hogy méltó legyen Krisztus trónja elé kerülni”. Nazarius hálával fogadta a gyermeket, Celsus néven megkeresztelte és magával vitte Gallia más vidékeire, ahol az Evangéliumot hirdette.
Deinobaus helytartó elrendelte Nazarius letartóztatását. A keresztény a személyét firtató kérdésre így válaszolt: „Születésem szerint római vagyok, de keresztény vagyok és a Keresztre Feszítettet tisztelem”. Ekkor a kegyetlen hivatalnok megragadta a gyermeket és kegyetlenül verni kezdte, de Celsus egy öreg bölcsességével válaszolt: „Az Isten, akinek hódolok, meg fog büntetni téged ezért, igazságtalan bíró”. Végül Nazariusnak és Celsusnak a helytartó feleségének segítségével, aki látomást látott, sikerült elrejtőzködnie.
Trierbe mentek, mindenütt hirdetvén Krisztus nevét és kigúnyolták a bálványokat. Ez volt az oka következő letartóztatásuknak is. Néró császár parancsára a szenteket Rómába küldték. Kihallgatásuk után Nazariust és Celsust egy tóba vetették. Nekik azonban sikerült kimászniuk, és újra folytatták a missziót, városról városra jártak, így jutottak el Milánóba.
Itt találkoztak Szent Gervasiussal és Protasiussal, akik a vértanúság előtti utolsó megpróbáltatásra készültek. Mind elteltek az Úrral való közeli találkozás örömével, amihez az Őérte viselt szenvedés útján jutnak el. Az ifjú Celsus a többieknél nem kevesebb készséget mutatott bármilyen Krisztus szeretetéért viselt szenvedés elviselésére. Mind a négyen tündöklő arccal vonultak a kivégzés helyére, mintha valamilyen ünnepségre mentek volna, ahol – miközben hálát adtak Istennek – lefejezték őket. Celsus akkor kilenc éves és hét hónapos volt.
Szent Gervasius és Protasius ereklyéit Szent Ámbrus (Amvrosziosz) (december 7.) csodás módon találta meg. 386. június 19-én, az ereklyéknek a milánói főtemplomba való ünnepélyes átvitele során[3] egy vak visszanyerte a látását, két megszállott betegben lakozó démonok pedig azt kiabálták, hogy a szentek elviselhetetlen kínokat okoznak nekik. Néhány évvel később Szent Ámbrus átvitette Szent Nazarius és Szent Celsus vértanúk ereklyéit is, akiket korábban a város határán túli kertben temettek el.[4]
[1] Azonban valószínűbbnek tűnik, hogy Szent Nazarius és a vele együtt említettek Decius vagy Valerianus egyházüldözése idején (250 körül) haltak vértanúhalált. A jelen szócikk a görög „Vértanúakta” szövegének rövid összefoglalása, amelyben összevonásra kerültek egyrészt Szent Gervasius és Protasius, másrészt Szent Nazarius és Celsus „életírásai”. A nyugati hagyományban történeteiknek külön változataik vannak, amelyek két csoportra oszthatók.
[2] A mai Piacenza.
[3] A szenteket éppen ezen a napon ünneplik Nyugaton, ahol tiszteletük jóval elterjedtebb volt.
[4] A Nyugati Egyházban emléküket július 28-án tartják.
Forrás: Синаксарь, жития святых Православной Церкви, Автор-составитель иеромонах Макарий Симоноспетрский, адаптированный перевод с французского. Том 1-й, сентябрь-октябрь. // Издательство Сретенского монастыря – Москва, 2011. 664-666 o.
Hozzászóláshoz be kell jelentkezni!