Címkék
Szentéletű Sziluán az Egyház égboltjának új tündöklő csillaga. 1866-ban született a Tambovi Kormányzóságban, szegény parasztcsalád tagjaként. Világi nevén Szemjon Ivanovics Antonovnak hívták.
Négyéves korában elgondolkodott: „Hát akkor hol van ez az Isten? Ha nagy leszek, az egész világot bejárom, hogy megtaláljam Istent”. Az aszkétákról és szentekről szóló elbeszélések szívében fellobbantották az Isten iránti szeretetet: könnyek között gondolt Istenre és vonzalom ébredt benne a szerzetesi élet iránt.
A forró gyermeki hit azonban fokozatosan kihunyt. Felnőtt emberként, nagy fizikai erővel és életszeretettel rendelkezvén, a többi fiatal paraszthoz hasonlóan féktelen életet élt. Egyszer egy verekedésben majdnem megölte az egyik vetélytársát. Az eset azonban arra késztette az ifjút, hogy elgondolkodjon az életén. Néhány nappal később álmában azt látta, hogy a száján keresztül egy kígyó mászik a belsejébe, majd meghallotta az Istenszülő Szűz hangját, aki földöntúli szelídséggel így szólt hozzá: „Lenyeltél egy kígyót álmodban, és most undorodsz tőle; én sem szeretem nézni, amit csinálsz”. A látomás annyira megrázta, hogy gyökeresen megváltoztatta az életét. A bűnbánatra való forró törekvésében csak az Áthosz-hegyre és a Félelmetes Ítélőszékre gondolt.
1892-ben leszerelt a katonai szolgálatból, majd az Áthosz-hegyre utazott, és novícius lett a Szent Panteleimon nagy orosz monostorban, amely akkoriban virágkorát élte és majdnem kétezer szerzetesnek adott otthont.
A teljes életgyónás után az ifjú novíciusnak elmondták, hogy megbocsáttattak minden bűnei. Nagy örömében elfelejtkezett korábbi mély bűnbánatáról és azonnal a parázna gondolatok áldozatává vált. Nem rendelkezvén tapasztalatokkal a gondolatokkal való harcban, súlyosan kísértette a gondolat, hogy térjen vissza a világba és nősüljön meg. A lelkiatyja azt tanácsolta, hogy soha se fogadjon be kísértő gondolatokat, hanem azonnal űzze el azokat a Jézus-ima segítségével, amint határozott formát öltenek a lelkében.
Ezután negyvenöt éves szerzetesi élete során Isten e szolgája nem fogadott be többé egyetlen kísértő gondolatot sem, és emlékezvén Isten szeretetére és a Szent Lélek kegyelmére, soha nem lobbant haragra. A szellemi élet alapjait inkább a monostori élet évszázados rendjébe való belesimulás által, nem pedig elméleti, szóbeli tanítások útján ismerte meg. Igyekezettel gyakorolta a szüntelen Jézus-imát: egész nap, a munka során, amit készséggel végzett, teljesen lemondván saját akaratáról, különösen pedig éjjel, amit teljesen az imának szentelt. Állva vagy ülve imádkozott Istenhez és csak egy vagy két órát aludt, megszakításokkal.
Mindössze három hete volt a monostorban, amikor éppen az Istenszülő ikonja előtt imádkozott és megérezte, hogy az ima a szívébe szállt és mintegy magától, minden erőfeszítés nélkül folytatódott tovább és többé nem hagyta el. Ezt az ajándékot, amiben néha a kezdők részesülnek, a gondolatokkal folytatott kegyetlen harc követte. A démonok azt a gondolatot sugallták neki, hogy már elérte a szentséget, majd pedig kétségeket ébresztettek benne az isteni irgalom iránt.
Egyszer éjjel éles fénnyel telt meg a cellája, amely a testén is áthatolt. Ő azonban megértette, hogy démoni kísértés áldozatává vált. Hat hónapon keresztül küzdött a démonok kísértésével, és teljes erejével imádkozott, bárhol is volt. Egyszer, végső kétségbeesésben a cellájában ült és így gondolkodott: „Isten kérlelhetetlen”. Lelkét átjárta a kétségbeesés fagyos rettenete. Körülbelül egy órát tölthetett e nyomasztó belső sötétségben. Az Esti Istentisztelet idején a kápolnában, alighogy kimondta Krisztus ikonja előtt az „Uram Jézus Krisztus, irgalmazz nekem bűnösnek” szavakat, hirtelen megérezte, hogy egész lényét határtalan fény tölti el, ami azonban most lágy és nyugodt volt. Sziluán meglátta a szeretetet és örömet sugárzó Krisztust, aki szelíd tekintettel nézett rá, és egész lényét eltöltötte a szeretet, lélekben az égbe ragadtatott, ahol Isten minden felfogást meghaladó szemlélésében részesült. Később Szent Sziluán úgy beszélt, hogy a Szent Lélek hatására azonnal és minden kétség nélkül felismerte, hogy magát az Úr Jézust látja, aki megajándékozta őt kegyelmének tökéletes megismerésével. Amikor a látomás véget ért, Szent Sziluán lelke olyannyira megváltozott az isteni szeretet által, hogy lelke most már éjjel és nappal kielégíthetetlen maradt a Szeretett iránti törekvésében: „Lelkem az Úr után vágyakozik, és könnyek között keresem Őt. Hogyan is ne keresnélek, Uram? Hiszen Te előbb találtál rám, és megadtad, hogy Szentlelkedben gyönyörködjem, lelkem pedig megszeretett Téged”.[1]
Az Úr megjelenése után a démonok felújították harcukat, most a gőg gondolataival kísértvén az aszkétát. Néha rövid időre vigasztalást kapott a kegyelem által, de amikor Sziluánt elhagyta a kegyelem és a démonok újra támadásba lendültek, lelke leírhatatlan szenvedéseken ment keresztül. Hogy megőrizze a kegyelmet, Szent Sziluán tizenöt éven át folytatta az emberi erőt gyakran meghaladó küzdelmét.
1896-ban nyírták szerzetessé. Külsőleg élete hasonlónak látszott a többi szerzeteséhez, de belső küzdelmének feszültsége a múlt nagy és tökéletes aszkétáihoz tette őt hasonlóvá.
Egyszer éjjel, a gondolatokkal folytatott harc közepette Sziluán előtt megjelent egy démon és Krisztus ikonja elé állt, hogy a szent boruljon le előtte. Szent Sziluán az Urat hívta segítségül, és ezt a választ hallotta: „A gőgösök mindig így szenvednek a démonoktól”. – „Uram, tanítsd meg engem, mit kell tennem azért, hogy a lelkem alázatossá váljék?” – kérdezte Sziluán. Az Úr így válaszolt neki: „Tartsd elmédet a pokolban, és ne ess kétségbe.” E szavakkal, amiket nemzedékünk mint próféciát kapott, az Úr feltárta neki, hogy minden aszkétikus cselekedetnek az Úr nekünk parancsolt alázatának elérésére kell irányulnia: „Tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok, és alázatos szívű” (Mt. 11, 29). Feltárta előtte, hogy ez az alázat jelenti azt a királyi utat, ami a tiszta imához és a szenvedélyektől való megszabaduláshoz vezet.
Ettől fogva az isteni kegyelem nem hagyta el többé Szent Sziluánt, hanem megajándékozta őt a békével és azzal a képességgel, hogy uralkodjon lelke minden ingadozása felett. Szólt arról, hogy amint megengedte lelkének, hogy elhagyja a pokol lángjait, a gondolatok újból hatalmat nyertek felette. Az isteni alázat ezen ajándékával együtt az Úr lelkét eltöltötte az emberek, a „teljes Ádám” iránti kimondhatatlan szeretetével. Szent Sziluán forró könnyek között imádkozott mindenkiért, különösen az elhunytakért és úgy vélte, hogy az igazság megismerésének legvégsőbb kritériuma az ellenség iránti szeretet. Így beszélt: „Az emberekért imádkozni annyit jelent, mint a vérünket ontani”.
1911-ben lett nagyfogadalmas szerzetes. Mivel a szüntelen imára törekedett, hamarosan engedélyt kapott, hogy a Régi Roszikonba költözzön, a Szent Panteleimon monsotor szkitijébe, ami a hegyekben volt és ahol akkor a legszigorúbb aszkéták éltek. Ott azonban megfázott és ezután egész életében fejfájás kínozta, amit az engedetlenség miatti büntetésnek tartott.
Másfél évvel később visszahívták a monostorba és megtették a monostor intézőjévé [gazdasági vezetőjévé – ford. megj.]. Felügyelete alatt több mint kétszáz munkás dolgozott. Szent Sziluán semmiben nem enyhített aszketikus életének szigorúságán. Imái nem gyengültek, ellenkezőleg, még forróbbá váltak. Reggel körbejárta a műhelyeket, hogy elossza a munkát, majd visszatért a cellájába és könnyek között imádkozott ezekért az emberekért, családjaikért és az egész világért.
Ez az alázatos áthosz-hegyi szerzetes, aki egész életét árnyékban töltötte, a világért való imádság vértanúja az Egyházra hagyta életének új prófétához hasonló példáját. Élete mintegy sűrített formában tartalmazza a kereszténység lényegét és megmutatja a biztos utat a tökéletesség elérése felé. Szentéletű Sziluán életének hátralevő idejét a világ imádságban való támogatásával töltötte és azért imádkozott az Úrhoz, hogy minden ember megismerhesse a Szent Lélek kegyelmét. 1938. szeptember 11-én (újnaptár szerint szeptember 24-én) békében távozott az Úrhoz.
„Szentéletű Sziluán atyánk, könyörögj Istenhez érettünk!”
* * *
Krisztushoz, a mi Mesterünkhöz alázattal könyörögtél, s üdvösséget nyertél, amelyről a Lélek tett bizonyságot szívedben, miért is a böjtölésben élenjáró lettél, és isteni fénnyel elteltél, Szentéletű Sziluán atyánk, mindenkor áraszd fentről kegyelmedet a Te nyájadra! (Tropárion, 4. hang)
Egykor e világon Krisztusnak szolgáltál, s nyomában feddhetetlenül jártál, most pedig a mennyekben szemléled azt, Aki után vágyakoztál, s ígérete szerint Vele maradsz mindörökre. Ezért, Szentéletű Sziluán atyánk, taníts bennünket is, hogy a Te ösvényeden járjunk! (Kondákion, 8. hang)[2]
[1] Szent Sziluán Írásából. Szofronij (Szaharov) apát: „A Szent Hegy titka. Áthoszi Sziluán (1866-1938) élete, tanításai és írásai. Odigitria-JEL, Budapest, 2010. Fordította: Imrényi Tibor. 287. o.
[2] Ugyanott, 270. o.
Forrás: Синаксарь, жития святых Православной Церкви, Автор-составитель иеромонах Макарий Симоноспетрский, адаптированный перевод с французского. Том 1-й, сентябрь-октябрь. // Издательство Сретенского монастыря – Москва, 2011. 158-162 o.
Hozzászóláshoz be kell jelentkezni!