Ioann érsek 1896-ban született Dél-Oroszországban, a Harkovi Kormányzóság Adamovka falujában. A Szent Keresztségben a Mihail nevet kapta Mihály arkangyal tiszteletére.
Gyermekkorától fogva mély hit jellemezte. Éjszakánként hosszasan imádkozott, gyűjtötte az ikonokat és az egyházi könyveket. Leginkább a szentek életírásait olvasgatta. Mihály teljes szívéből megszerette a szenteket, egész személyiségét áthatotta szellemiségük és éltével őket igyekezett követni. A gyermek szent élete nagy benyomást tett katolikus vallású nevelőnőjére, aki ennek következtében áttért az orthodox hitre.
Elvégezte a Poltavai Kadétiskolát (1914) és a Harkovi Egyetem Jogi Karát (1918). Lelki tanítója Antonij (Hrapovickij) volt, aki ekkoriban harkovi érsekként szolgált. Először a Kijevi Teológiai Akadémiára szeretett volna jelentkezni, de szülei szorgalmazták, hogy jogi végzettséget szerezzen. 1918-ban a harkovi kerületi bíróságon szolgált.
Az egyházüldözés idején az isteni Gondviselés Mihályt Belgrádba vezette, ahol jelentkezett a belgrádi egyetem Teológiai Karára (1925-ben végezte el). Kortársai így emlékeztek vissza rá:
„Ebben az időben nagyon szegényen élt, újságkihordással kereste a kenyerét. Belgrád akkoriban esős időben áthatolhatatlan sártengerré változott. Makszimovics súlyos szőrsubát és régi orosz csizmát hordott. Általában késve esett be az előadóterembe, ruháját több réteg utcai sár borította. Nyugodt mozdulatokkal ruhája belsejéből elővette zsíros füzetét és egy ceruzacsonkot és nagy betűkkel írni jegyzetelni kezdte az előadást. Ezután hamarosan elaludt, de amint felébredt, azonnal folytatta a jegyzetelést.”
1926-ban az orosz egyházi emigrációt vezető Antonij (Hrapovickij) metropolita Milkovo monostorban szerzetessé nyírta, és Mihály őse, Tobolszki Szent János (Makszimovics) tiszteletére a János nevet adta neki. 1929-ig hittant tanított a Nagykikindai szerb gimnáziumban, valamint oktatóként és nevelőként szolgált az ohridi egyházmegye Teológus Szent János nevét viselő szemináriumában, Bitol városban. Ebben az időben számos teológiai tárgyú könyvet írt – az Istenszülő orthodox tiszteletéről, Keresztelő Szent Jánosról, a Szophiáról, Isten Bölcsességéről – polemizálva a „szophiológia” teológiai koncepció követőivel, elsősorban Szergij Bulgakov atyával.
Sok orosz emigránshoz hasonlóan nagyon tisztelte Alekszander Karageorgievics jugoszláv királyt, aki támogatta az orosz emigránsokat. Jópár évvel később halotti emlékszertartást tartott Marseilles egyik utcájában, ahol a királyt meggyilkolták. Más orthodox papok hamis szégyenérzetből nem akartak részt venni az utcai szertartáson. Ekkor Ioann püspök fogott egy seprűt, és a megtisztított utcarészen püspöki orlicát (bizánci sasos kör alakú szőnyeg) helyezett el, gyertyát gyújtott és francia nyelven elénekelte az emlékszertartást.
Már jugoszláviai évei idején Nyikoláj (Velimirovics), a szerb orthodoxia aranyszájú püspöke így jellemezte a fiatal szerzetespapot: „Ha szeretnének látni egy élő szentet, akkor menjenek el Bitolba, Ioann atyához”. Ioann atya szüntelen imádkozott, szigorúan böjtölt, minden nap végzett Szent Liturgiát, szerzetessé nyírásától kezdve sohasem feküdt ágyba, néha reggel az ikonok előtt elszenderedve, fekve találtak rá. Őszinte atyai szeretettel buzdította a rábízott nyájat a keresztény ideálok követésére. Szelídsége és alázata a nagy aszkéta és remete atyák életére emlékeztetett. Ioann atya rendkívül imádságos ember volt. Olyan mélyen merült el az imák szavaiban, mintha egyszerűen beszélgetne Istennel, az Istenszülővel, az angyalokkal és a szentekkel, akik megjelentek szellemi szemei előtt. Úgy ismerte az evangéliumi történeteket, mintha azok a szeme láttára történtek volna.
1934-ben Ioann szerzetespapot püspökké szentelik, majd ezután szolgálatának helyére, Sanghaiba utazott. Antonij (Hrapovickij) metropolita így írt róla:„Mint a lelkemet, mint a szívemet küldöm Önhöz Ioann püspököt. Ez a kicsi, fizikailag gyenge ember, kinézetre mintha gyermek lenne – az aszketikus szilárdság és szigorúság csodája”.
A fiatal püspök minden nap látogatta a beteg híveket, gyóntatta és áldoztatta őket. Ha a beteg állapota kritikussá vált, a püspök kész volt a nap vagy az éjszaka bármelyik órájában felkeresni őt és hosszasan imádkozott az ágyánál. Sok eset ismeretes, amikor a reménytelenül beteg emberek meggyógyultak a püspök imádsága után.
Kínában tevékenységének egyik legfőbb területe a szegények, betegek segítése, gyámolítása volt, több jótékonysági szervezetetet is támogatott. Menedékhelyet szervezett az árváknak és a szegény szülőknek: kezdetben itt 8 gyermeket gondoztak, végül már többszáz lakója volta menhelynek, összességében 3,5 ezer gyermeket neveltek itt a menhely fennállása idején. A püspök maga gyűjtötte össze az éhező és beteg gyermekeket a sanghai utcákon. Életírásában ezt olvashatjuk:
„Kedvencei a gyermekek voltak, akiket nagy örömmel tartott maga mellett. Mindig érdeklődött utánuk, vizsgáztatta őket, képeslapokat küldött nekik és ajándékokat hozott. Képes volt több percen át a szeműkbe nézni azzal a meleg sugarú tekintetével, amely behatolt a lélek mélységeibe és ez olyan volt, mint az anya ölelése a csecsemő számára. Ez a tekintet felejthetetlen volt. Ennek az aszkétának a teste olyan volt, mint egy kiszáradt fakéreg de mindenki, aki a tekintetével találkozott, a világ legszeretettebb emberének érezte magát.”
Sok figyelmet fordított a hitre való nevelésre, látogatta a börtönöket és a pszichiátriai betegeket. Már ebből az időből sok, imádsága nyomán bekövetkező gyógyulásról maradt fenn tanúságtétel. Ioann püspök jelentős részvételével épült fel Sanghaiban az Istenszülő tiszteletére emelt székesegyház és a Szent Miklós templom is – a vértanú II. Miklós cár emléktemploma.
1945-ben Mandzsuriát elfoglalta a Vörös Hadsereg, az orthodox főpapok pedig elismerték I. Alekszij patriarcha joghatóságát. Ebben a helyzetben Ioann püspök egy időben az istentiszteleten megemlékezett a moszkvai patriarcháról és a Külföldi Orosz Orthodox Egyház elöljárójáról, Anasztaszij (Gribanovszkij) metropolitáról is. Azonban 1946-ban a távol-keleti püspökök közül egyedül ő marad a Külföldi Orosz Egyház joghatóságában.
A kommunisták hatalomrajutása után az oroszoknak menekülniük kellett Kínából. Többségük a Fülöp-szigetekre ment. 1949-ben Tubabao szigetén a menekültek nemzetközi szervezete által épített táborban 5 ezer Kínából elmenekült orosz emigráns élt. A sziget a szezonális tájfunok útjában feküdt a Csendes Óceánban. Azonban a tábor fennállásának 27 hónapja alatt csak egyszer fenyegetett a tájfun, de az is az utolsó pillanatban megváltoztatta útját és kikerülte a szigetet. Amikor az egyik orosz fülöp-szigetiekkel beszélgetve megemlítette, hogy fél a tájfuntól, akkor azt felelték, hogy nincs oka a félelemre, mert „szentetek minden éjjel megáldja a tábort mind a négy oldalról”. Amikor a tábort evakuálták, rettenetes tájfun érte a szigetet és teljesen megsemmisített minden építményt.
Az emigrációban élők Ioann püspök személyében szilárd közbenjáróra találtak az Úr előtt. Szent János püspök a nyája vezetése érdekében még a lehetetlenre is vállalkozott. Elutazott Washingtonba, hogy a távol-keleti orosz emigránsok Amerikába utazásáról tárgyaljon, ami meglehetősen kilátástalannak tűnt. De ekkor váratlanul megváltoztatták az amerikai törvényeket, és így a Tubabao szigeti tábor lakóinak többsége, kb. 3 ezer ember megkapta az amerikai letelepedési engedélyt. A tábor többi lakója Ausztráliába mehetett.
1951-től Nyugat-Európai érsek, székhelye kezdetben Párizsban, majd Brüsszelben volt. Az ő idejében vezetik be az egyházszakadás előtti nyugati szentek tiszteletét az egyházmegyében. Az orthodox templomokban azóta megemlékeznek Párizs védőszentjéről, Szent Genovéváról, Írország védőszentjéről Szent Patrikról és más jelentős nyugati szentekről. Aktív misszionárius tevékenységet folytatott, támogatta a helyi orthodox templomokat, hozzájárult a helyi papság képzéséhez, a francia és holland nyelvű istentiszteleti és teológiai könyvek kiadásához.
„Magánéletében a püspök nem volt kényes: a legolcsóbb anyagból készült ruhákat hordta, lábán szandált hordott, de gyakran teljesen mezítláb járt, bármilyen is volt az időjárás, mert a szandálját odaadta a koldusoknak. Igazi önfeláldozó ember volt, egy másik orosz szent követője: Szentéletű Nyíl Szorszkijé. Isten embere volt.”
Élete, mély hite és önfeláldozása nem csak az orthodoxok között váltott ki tiszteletet, de a más hitfelekezetekhez tartozók között is. Párizs egyik katolikus templomában a pap a következő szavakkal igyekezett lelket önteni a fiatalokba: „Bizonyítékokat követeltek, azt mondjátok, nincsenek csodák, nincsenek szentek. Miért adjak nektek elméleti bizonyítékokat, amikor napjainkban Párizs utcáján jár Mezítlábas Szent János?”
A püspököt ismerték és tisztelték az egész világon. Párizsban a vasútállomás forgalmi irányítója visszatartotta a vonat indulását az „orosz érsek” megérkezéséig. Európa minden nagy kórházában úgy ismerték őt, mint azt a püspököt, aki képes a haldoklóért egész éjszaka imádkozni. Gyakran hívták a súlyosan beteg emberekhez, és ő nem utasított vissza senkit sem, bármilyen vallású volt a beteg: orthodox, katolikus, protestáns vagy valaki más, és imádságait Isten meghallgatta.
Egy párizsi kórházban betegeskedett egy Alekszandra nevű asszony, akiről meséltek a püspöknek. Egy kis levelet küldött neki, értesítvén, hogy meg fogja látogatni és megáldoztatja. A kórteremben kb. 40-50 ember feküdt, és az asszony kényelmetlenül érezte magát a francia dámák között azért, hogy meglátogatja egy orthodox püspök, aki egy hihetetlenül elhasznált reverendát hord és ráadásul még mezítláb is jár. Amikor a püspök megáldoztatta az asszonyt, a legközelebbi ágyon fekvő francia nő így szólt: „Milyen szerencsés Ön, hogy ilyen lelkivezetője van. A testvérem Versaillesben él, és amikor gyermekei megbetegednek, akkor kiviszi őket az utcára, ahol Ioann püspök általában elhalad és kéri, hogy áldja meg őket. Az áldás után a gyermekek gyorsan meggyógyulnak. Mi szentnek nevezzük őt”.
A gyermekek nagyon szerették a püspököt, pedig nagyon szigorú volt. Számos megható történet maradt fenn arról, hogy a püspök valamilyen felfoghatatlan módon megtudta, hogy valahol beteg gyermek fekszik és kész volt akár éjszaka is felkeresni őt, hogy megvigasztalja és meggyógyítsa. Isten gyakran feltárta neki azt is, hogy egyesekre veszélyek leselkednek és így a segítségükre sietett.
Ioann püspök szigorúan viszonyult a hagyományos orthodox életmód megbontása iránt. Egyszer, san francisco-i érsekként megtudta, hogy a hívek egy része a szombat esti virrasztó istentisztelet idején hallowen-napi bálon szórakozik. A püspök elment a bálba, csendben körbejárta a termet, majd csendben távozott. Másnap körlevelet adott ki, amelyben a híveket arra szólította fel, hogy ne vegyenek részt világi szórakozásokon vasárnap és az ünnepnapok előestéjén. „A szent kánonok arról szólnak, hogy az ünnepnapok előestéjét a keresztények imádsággal töltsék, készüljenek a Szent Liturgián való jelenlétre vagy részvételre. Ha minden orthodox keresztényt erre szólít fel az Egyház, akkor ez annál inkább érinti azokat, akik részt vesznek az istentiszteletek végzésében. A szórakozásokban való részvételük az ünnepek előestéjén különösen bűnös. Ezt figyelembevéve mindazok, akik a vasárnap vagy az ünnep előestéjén bálokon vagy hasonló szórakozásokon és mulatságokon vesznek részt, a következő nap nem énekelhetnek a kórusban, nem vehetnek részt az istentiszteletek végzésében [ministránsként], nem léphetnek be az oltárba és nem állhatnak a klíroszra.”
Ioann püspök előre látta halála napjánt 1966. július 19 (július 2)-án Seattle-ben tartott főpásztori látogatása során az Istenszülő kurszki-csodatevő ikonja előtt halt meg cellájában a 71 éves szent főpap. Sokan gyászolták szerte az egész világon. Ioann püspök halála után egy holland orthodox pap megtörten írta: „Nincs és nem is lesz olyan lelkiatyám többé, aki akár az éjszaka közepén egy másik kontinensről is felhívna és ezt mondaná: „Menj aludni. Azt, amiért imádkozol, meg fogod kapni”.
A négynapos virrasztást a temetést követte. A szertartást végző püspökök nem tudták visszatartani a könnyeiket, a könnyek lecsordultak az arcukon és csillogtak a számtalan gyertya fényében. Meglepő és csodálatos volt ugyanakkor, hogy a templomot a csendes, nyugodt öröm hangulata töltötte el. A résztvevők leírták, hogy úgy érezték magukat, mintha nem is temetésen lennének, hanem egy szent ereklyéinek feltárásán. Az általa építetett székesegyházban temették el San Franciscoban.
Hamarosan Ioann püspök sírjánál csodás gyógyulások történtek. Az idő megmutatta, hogy Csodatévő János püspök – mindenki számára gyors közbenjáró a bajban, betegségben és szomorúságban.
Csodás gyógyulás Szent János érsek közbenjárására
Gálja Vasziljeva, egy San Francisco-ban élő, az egyik városi kórházban nővérként dolgozó fiatalasszony hirtelen egyik szemére megvakult. Az eset a munkahelyén történt, amikor gyógyszert kellett volna kiosztania a betegeknek: nézte a papírt és nem tudta elolvasni. Pánikba esett. Az orvosok diagnózisa szerint ideggyulladás miatt egyik szemére teljesen megvakult, a szem elhalt és ki kell operálni, hogy megmenthető legyen a másik szem. Ez természetesen a beteg aktív életének végét is jelentette volna, nem dolgozhatott volna többé a hivatásában. Galja gyermekkora óta ismerte János püspököt, szülei nagy tisztelői voltak a főpapnak, hallott távol-keleti és európai tevékenységéről, csodáiról.
De a főpap már rég meghalt. Gálja kétségbeesetten kereste fel a sírját és könnyek között, hosszasan imádkozott az ereklyéknél. Minden nap elment a székesegyházba. Egyik éjjel, a teljes kétségbeesettség állapotában forrón imádkozni kezdett, majd kinyitotta a Szent Evangéliumot, ahol ezt olvasta: „Amikor Jézus továbbment, meglátott egy születése óta vak embert. Tanítványai megkérdezték tőle: “Mester, ki vétkezett: ez vagy a szülei, hogy vakon született?” Jézus így válaszolt: “Nem ő vétkezett, nem is a szülei, hanem azért van ez így, hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta Isten cselekedetei. Nekünk – amíg nappal van – annak a cselekedeteit kell végeznünk, aki elküldött engem. Mert eljön az éjszaka, amikor senki sem munkálkodhat. Amíg a világban vagyok, a világ világossága vagyok.” Ezt mondta, és a földre köpött, sarat csinált a nyállal, és rákente a sarat a vakon született ember szemeire, majd így szólt hozzá: “Menj el, mosakodj meg a Siloám-tavában” – ami azt jelenti: küldött. Az pedig elment, megmosakodott, és már látott, amikor visszatért.” (Jn. 9, 1-7)
„Uram” – kiáltott fel, – ha eljuthatnák a Szent Földre, hogy megmossam szememet a Siloámban, vagy ha legalább egy cseppet adna belőle valaki – újra látnék!”
Reggel újra elment Szent János sírjához. Itt megszólította egy ismeretlen, vékony idős asszony és elmondta neki, hogy nemrég járt a Szent Földön és szentelt vizet hozott a Siloám vizéből, másnap hoz belőle a templomba, mivel Szent Liturgia lesz a kriptában és maga a metropolita fogja végezni a szertartást. „Jelizaveta”, ahogy az idős asszonyt hívták, természetesen semmit nem tudott Gálja éjjeli imájáról, ezért az asszony nagyon megdöbbent. Másnap már korán reggel a templomban volt. A Liturgián áldozott, majd a kriptában Szent János sírjánál térdre borulva megkente a szentelt vízzel a beteg szemét. Egyből megkönnyebbülést érzett. Másnapra visszatért a látása azon a szemén, amit az orvosok már elhaltnak véltek.
Gyógyulásának híre gyorsan elterjedt, ezért megismerkedtünk Gálja Vasziljevával, és kértük, hogy keressen fel bennünket a Szent Germán Testvériség boltjában és meséljen el mindent részletesen. Amikor a megbeszélt napon eljött, és mindent elmesélt, hozzátette, hogy zavarban volt, mivel egy sor szent közbenjárását kérte, akiknek ikonjai a templomban ki voltak függesztve: Doni Szent Tyihonét, Szent Miklósét, Szent Szerafimét és másokét, kérvén a segítségüket. „Tegnap este, – folytatta, – még ingadoztam, hogy eljöjjek-e Önökhöz. Éjjel azonban álmot láttam: egy sötét pincébe mentem, amelynek csak egy ablaka volt, valamiért sok ember ment lefelé és nekem is mennem kellett. Látom, hogy ez János érsek sírkápolnája, de valahogy másképp néz ki, a koporsóban a madiában fekszik János érsek, de él! A betegek hozzá mennek és meggyógyulnak. Látom, hogy odavisznek hozzá egy halott asszonyt, aki ezután lassan mozogni kezd és meggyógyul, majd saját lábán távozik. És így a többiek is. Bármit is jelentsen ez az álom, úgy döntöttem, hogy eljövök önökhöz és elmondom mi történt”.
Jézus pedig ezt mondta: “Én ítéletre jöttem e világra, hogy akik nem látnak, lássanak, és akik látnak, vakká legyenek.” (Jn. 9, 39)
Feljegyezte:
Jevgenyij (Szerafim) Rose felolvasó, Alaszkai Szent Germán Testvériség, San Francisco, 1968. szeptember
Hozzászóláshoz be kell jelentkezni!