A boldogságos (Makszimovics) Szent János 1896-ban született a Harkovi Kormányzóság Adamovka falvában nemesi családban. A keresztségben a Mihály nevet kapta. A leendő főpap előbb a poltavai katonai középiskolában, majd a Harkovi Egyetem Jogi Karán tanult. A forradalom és az Orosz Birodalom összeomlása minden földi hatalom hiábavalóságáról és az emberi erő gyengeségéről győzte meg. Mihály úgy döntött, hogy megtagadja evilág hiábavalóságát és teljesen Isten szolgálatának szenteli életét.
A polgárháború idején (1921) a Makszimovics család Belgrádba menekült. Mihály itt elvégezte a teológiai kart, majd a Milkovó-monostorba ment, ahol addigra már húsz szerb és orosz szerzetesből álló, a szerzetesi életszabályzatot szigorúan követő közösség jött létre. 1926-ban Antonij Hrapovickij (1863-1936) metropolita, a forradalmi megrázkódtatások idején emigrált tekintélyes főpap, rokona Tobolszki (Makszimovics) Szent János (június 10.) tiszteletére János néven szerzetessé nyírta.
A fiatal szerzetes hamarosan a bitolai szerb egyházi szeminárium nevelője és tanára lett. Aszketikus élete és atyai gondoskodása mély hatással volt a tanulókra. Miután körbejárta a hálótermeket, Szent János egész éjszakát imádkozással töltötte, csupán egy vagy két órát aludt a székében vagy a földön. Később maga is elismerte, hogy szerzetessé nyírása után többé soha nem aludt ágyban. Naponta csak egyszer étkezett, nem sokkal éjfél előtt. A Nagy Böjt idején Szent János csupán megszentelt kenyeret fogyasztott, az első és az utolsó héten pedig teljesen tartózkodott az ételtől. Csütörtöktől kezdve készült a vasárnapi Szent Liturgiára, ezért alig evett valamit. Amikor imádkozott, úgy tűnt, hogy a mellette álló Krisztushoz vagy a szentekhez szól, amikor pedig kilépett az oltárból, arca tündökölt.
Az egyházmegyét vezető Velimirovics Szent Miklós (március 6.) gyakran kereste fel Szent Jánost és így beszélt róla: „Isten Angyala ő emberi képmásban”. Szent János a legszorosabb baráti kapcsolatot ápolt korunk egy másik nagy szentjével, Szentéletű Jusztin Popoviccsal (március 25.) is, aki szemináriumi kollégája volt.
1934-ben Szent Jánost akarata ellenére püspökké szentelik és Sanghajba küldik, ahol teljesen a nagyszámú orosz emigráció támogatásának és vigasztalásának szenteli magát. Azzal kezdte, hogy megbékéltette a különféle joghatósági vitákba merülő különböző nemzetiségű megosztott orthodoxokat és megszervezte a legszegényebbek segítését. Rendszeresen járta a sanghaji utcákat és gyűjtötte a beteg és árva gyerekeket, nem téve különbséget az oroszok és a kínaiak között.
A püspök árvaházat alapított, amelynek védőszentjéül Zandoszki Szent Tyihont választotta. Kezdetben csupán nyolc gyermeket gondoztak, de végül a számuk háromezer ötszázra emelkedett.
Nagyszámú lelkipásztori elfoglaltsága ellenére Szent János nem hagyott fel az aszketikus küzdelemmel, hanem még fokozta azt: minden nap Szent Liturgiát tartott. A lábai kisebesedtek, de visszautasította az operációt. Amikor végül a hívők kérésére hagyta magát megoperálni, még aznap este visszatért a templomba és megtartotta a Virrasztó Istentiszteletet a Keresztfelmagasztalás ünnepének előestéjén.
A szent megelégedett a legszerényebb ruházattal és csupán egy könnyű szandált viselt. De nem egyszer előfordult, hogy még azt is odaadta a szegényeknek, és akkor mezítláb érkezett a templomba, amin sokan megütköztek. A régi atyák küzdelméhez hasonló küzdelemben és szigorúságban szolgálván az Urat, Szent János elnyerte a jövőbelátás adományát, amivel nagy bölcsességgel a hívők tanítása és a lelkek üdvözítése érdekében élt.
A nap nagy részét a betegek látogatásával töltötte. Elvitte nekik a Szent Adományokat, mivel tudta, nagy vigasztalást jelent a betegeknek. Szent János nem vetette meg sem a foglyokat, sem a lelkibetegeket, akik nyugodtan és derűvel fogadták a szent főpapot, figyelmesen hallgatták szavait.
A japán megszállás idején, amikor a sanghaji orosz kolónia léte állandó veszélyben volt, Szent János életét kockáztatva folytatta tevékenységét, látogatta lelki gyermekeit még éjszaka, a város legveszélyesebb negyedeiben is. A kommunisták 1949-es hatalomra jutása után ötezer orosz emigránst evakuáltak az egyik Fülöp-szigetekhez tartozó szigetre, ahol gyakori volt a tájfun-veszély. Az orosz menekültek huszonhét hónapos ittléte alatt táborukat Szent János imái által elkerülték az elemi csapások. Távozásuk után a tábort egy rettenetes tájfun söpörte el.
A fáradhatatlan lelkipásztor Washingtonban elnyerte az amerikai hatóságok engedélyét, hogy a saghaji menekültek az USA-ba költözhessenek. Szent János továbbra is nagy szegénységben élt, de magára vállalta az orosz kolónia helyzetének elrendezését. Két évvel később a Külföldi Orosz Orthodox Egyház Szent Szinódusa Szent Jánosnak érseki címet adományozott. Kezdetben székhelye Párizsban, majd Brüsszelben volt. Akkoriban az egyik legfőbb probléma a három orosz joghatóságra bomló orosz közösség megosztottság volt. Szent János nem korlátozta lelkipásztori gondoskodását csak az orosz emigránsokra, hanem szívén viselte az Orthodoxia nyugati újjászületésének kérdését is. Nagyon tisztelte az 1054 előtti nyugati keresztény szenteket és egyike volt azoknak, akik szorgalmazták liturgikus tiszteletük visszaállítását az Orthodox Egyházon belül.
A boldogságos szent mind Kínában, mind Európában, mind pedig később az USA-ban is cselekedetiben vezérlő elvének az isteni parancsolatokat tekintette, tekintet nélkül az uralkodó társadalmi elvárásokra és szabályokra. Sokan kritizálták őt, mások pedig lelkesen nevezték korunk Krisztusért balgájának. Egyszer egy katolikus pap, érzékeltetni kívánván, hogy a szentség nem csupán a múlt jelensége, hanem napjainkban is létezik, így kiáltott fel a misén: „Hiszen Párizs utcáin napjainkban is találkozhatunk Mezítlábas Szent Jánossal!”.
Szent János nem enyhített aszketikus életmódján, minden nap – akár még a vasúti pályaudvar peronján is – elolvasta a szertartásrend szerinti imaórákat, minden nap végzett Szent Liturgiát, amelyeken lelki gyermekei ezreiről emlékezett meg. A hívek nem egyszer látták, hogy tündökléssel övezve a föld fölé emelkedett. Az aszketikus élet és a lelkipásztori tevékenység összefonódására utalva Szent János gyakran mondogatta: „Túlságosan sok a munkám ahhoz, hogy ne imádkozzak”.
1962-ben San Francisco-ba küldték, hogy visszaállítsa az orosz közösségen belül a székesegyház építésével kapcsolatban kitört viszályok miatt megbomlott egyházi békét. Szent János zúgolódás nélkül viselte el a rágalmazásokat, soha nem ítélt el senkit és nem veszítette el a lelki egyensúlyát. Megvádolták, hogy egyházi pénzeket sikkasztott el. A szent főpap megjelent még az egyházi kánonokkal ellentétesen a polgári bíróságon ellene indított peren is, hogy válaszoljon a vádakra. Szent János rendkívül szigorúan viszonyult a hagyományos egyházi erkölcsök és egyházi hagyományok megtartása iránt, de bőséggel terjesztette maga körül az isteni szeretetet is mindazokra, akik eljöttek hozzá, és különösen derűs gondoskodással fordult a gyermekek felé.
Szent János isteni sugallatra előre értesült a földi életből való távozásának napjáról. 1966. június 19-én (a polgári naptár szerint július 2-án) Seattle-ben távozott el az Úrhoz, azután, hogy megtartotta a Szent Liturgiát és három órán keresztül imádkozott az oltárban.
A san-francisco-i székesegyházban tartott temetése az orthodox közösség megbékélésének ünnepévé vált. Emberek ezrei jöttek el, hogy tiszteletüket tegyék ereklyéinél. Sokan megfigyelték, hogy földi maradványain az enyészet semmi nyoma nem látszott és csodálatos jóillatot árasztottak. Később a boldogságos főpap nem egyszer mutatta fel mennyei közbenjárását a különféle joghatóságokhoz tartozó, segítségét kérő keresztényeknek.
Forrás: Синаксарь, жития святых Православной Церкви, Автор-составитель иеромонах Макарий Симоноспетрский, адаптированный перевод с французского. Том 5-й, май-июнь. // Издательство Сретенского монастыря – Москва, 2011. 677-681 o.
Hozzászóláshoz be kell jelentkezni!